A PUSZTA ÁLDÁSAI
Az átlagember nem szereti a pusztát. Az óceánok mélyétől a kozmosz titkáig kutat, a tengerfenék rejtett élővilágától a hófedte hegycsúcsokig mindent megfigyel, felfedez, tényeket tár fel vagy megcáfol.
De a „pusztát” nem kedveli. Ott nem számíthat senkire, nincs társaság, tréfa vagy ünnep. Csak ő egyedül. A lemeztelenített valóság, csontig lecsupaszított gondolatok. Fonákjára kifordított szív és büszke térdek meghajlása.
A hívő ember sem vágyik a kietlenbe. Mégis elengedhetetlen, hogy elérkezzen arra a helyre, ahol számot kell vetnie. Ahol már nincs takargatnivaló, nincs szükség dobogóra, díszletekre vagy más kellékre. Mélységes csend emeli ki szívdobbanásának ritmusát. Megtanulja letenni ambícióit és önző magánszféráját. Leteszi életét, felveszi a keresztet és követi Mesterét.
Olykor ki kell lépni a pusztába! A zsúfolt szorításból, a nyüzsgő tömegből, dicsérgető zajból, vitákból, félreértésekből, ki az éljenezés gyűrűjéből, a rakásra halmozott féligazságok nyomása alól, vagy a megbántottság fájdalmaiból.
Bár a puszta kétségbeejtő azoknak, akik mindenáron menekülni akarnak, mégis az a hely, ahol Isten az ember szívére beszél. Ahol a makacs én megadja magát. Az Úr hangja szól és az óember szava elakad. Nincs más, csak felismerés, megtérés majd vigasztaló öröm. Megalázkodás és megbékélés, fegyverletétel és felfegyverzés: az önigazság porba hull és az igazság napja felragyog. Gyógyulás a Mindenható szárnyai alatt.
Lehet nagy elbizonytalanodások és helyreállítások közege, ahol összedőlnek tervek, vágyak és álmok, viszont sziklaszilárd alapokon felépülhet valami egészen más, ami olyan, mint a kohóban megtisztított ezüst. Értékek átrendeződése. Megállások, Istenre várakozások és újra elindulások startvonala ez. Esetleg barátoktól elhagyatva, mégis társakra találva.
A lelki puszta a szembesülésnek, a megtisztulásnak is a helye. Élet vagy halál választható. Pusztulás, vagy az élő víz elfogadásával kivirágzás. Új szív, új cél, új vágy. Értelmét veszti sok külsőség, míg a belső teljesen átformálódik, és Jézus Krisztus lesz a gyönyörűség forrása.
Megtapasztaltam többször, hogy különösen fontos leckéket tanulhatok meg itt: magamat feladva imádkozni, esedezni, örülni a kegyelemnek. Semmi felesleges maszlag nem veszi el a figyelmemet az Élő Igéről. Kiég szívemből a salak, aszottan hull le a hiúság. Isten jelenlétében nem kell és nem is lehet magyarázkodni, jól ismeri a legelrejtettebb zugokat is a lelkemben. Nem kell szégyenkeznem senki fia előtt: kiálthatok, zokoghatok, jajgathatok, de örvendezhetek is a kisgyermek felszabadultságával. Lényegtelen a kényelem, de az őszinte kitárulkozás annál inkább.
A puszta magányos csendjében lekerül minden álarc, meghal az én, és nincs más, csak Krisztus.
Természetesen, ez az írás nem a puszta felmagasztalása, hiszen ott nem életvitelszerűen töltünk időt. Lehet ez rövidebb-hosszabb lelki krízis, betegség, üldöztetés vagy elhagyatottság a mások általi meg nem értésben - mind csak átmeneti útszakasz. Küldetésünk a gyümölcstermés, világítás a sötétben, sóként hatni az elközömbösödött világban, felemelni és követni az igazságot még a környező hamissággal szemben is, irgalmasságot gyakorolni az elesettekkel, és alázatosan, szentségben járni Istennel a mindennapokban.
Épp a pusztában járok… Sok minden fáj… De szerető Atyám keze tökéletes pontossággal dolgozik szívem rücskös kiszögellésein, és a puszta végül áldássá válik. Céllal engedi meg a nehézségeket.
"Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van." Róma 8:28.
forrás:
http://www.gutitunde.eoldal.hu/cikkek/egyeb-irasaim/a-puszta-aldasai.html