Mi van a halál után? 1.

Keresztény Testvéreim!
Egyszer egy nagy gondolkodóval beszélgettem a halálról és az utána következők problémájáról. Kijelentette beszélgetőtársam, hogy tulajdonképpen ez az egyetlen lényeges kérdés a világon: politika, művészet, háztartási gondok és minden egyéb, ami foglalkoztatni szokott bennünket, mind eltörpülnek e mellett a személyünket létében érintő és érdeklő kérdés mellett.

Semmit sem tudunk olyan határozottan magunkról, mint azt, hogy egyszer meghalunk. Elkerülhetetlen végzetünk a halál. És még csak azzal sem nyugtathatjuk meg magunkat, hogy messze van még, mert minden pillanatban annyira közel van hozzánk, hogy bármikor elénk toppanhat, és utunkat állhatja. De azt is érezzük, hogy a halállal nem fejeződik be a létünk. Örök emberi ösztönből ered az az érzésünk, hogy van valami a halál után, sőt akkor kezdődik számunkra az igazi létezés, aminek ez a néhány földi esztendő csak előszobája, rövidebb-hosszabb ideig tartó előkészítő alkalma. Csak ne volna olyan meghatározhatatlan, bizonytalan az, ami a halál után következik, rögtön megnyugtatóbb lenne a halál-kérdés is!

Egy falusi templomban egyszer valaki nagyon buzgón, hangosan énekelte egyik szép énekünket, amelynek első verse így végződik: “Érzem, hogy az örök élet, már e földön az enyém lett”. Istentisztelet után a lelkész odament hozzá, és megkérdezte: Atyámfia, olyan hittel telve énekelt az előbb, mint akinek teljes bizonyossága van az örök élet felől. Valóban így van ez? - Hát, kérem - mondta a férfi - nem lehet azt tudni! Onnan még senki nem jött vissza! - Félő, hogy sok embernek a lelkében ilyen zavaros bizonytalanság van, és éppen ezért nem is szívesen gondol arra, hogy mi van a halál után. Próbáljuk meg most ezt a homályt Krisztus feltámadásának a fényével eloszlatni!

Mielőtt a halál mögé akarnánk tekinteni, előbb a halálnak a kérdését kell tisztán látnunk. Mielőtt a feltámadásról beszélnénk, egy másik rettenetes, sötét szót kell meghallani és megérteni: halál! Ennek a szónak a sötétségét és rettenetét úgy igyekszik enyhíteni az ember, hogy nem veszi elég komolyan, megnyugtató magyarázatokkal, elméletekkel igyekszik megszépíteni, emberi bölcselkedéssel igyekszik elleplezni a komolyságát. Így a maga megnyugtatására találta ki az ember, hogy a halál csak egy szép álom, melyből a másvilágon boldogan, mosolyogva ébred fel a lélek. Palló vagy alagút, ami összeköti a földet a túlvilággal. Alvilági csónak, amin szépen átring a lélek az örökkévalóságba. Sőt a haláltól való menekülési ösztön kidolgoztatta az emberrel a lélek halhatatlanságának elméletét, mely szerint a lélek nem enyészik el a halállal, nem fog rajta a halál. Így a lélek halhatatlanságának tudatában akár meg is vetheti a halált!

Nos, akármilyen sokan szeretnék, ha így volna, kénytelen vagyok azt mondani, hogy mindez csak kitaláció, a haláltól rettegő ember ámítása. Éppen a húsvéti csodából látható, hogy nem ilyen egyszerű a halál kérdése. Próbáljuk meg a halál szót úgy érteni, ahogy a Biblia. Sokkal többet jelent ez a szó a Szentírásban, mint a testi meghalás. Amikor most halálról beszélünk, nem a testi halál fizikai folyamatát értjük alatta. Képzeljük úgy el a dolgot, hogy a halál egy állapot, egy életforma. Istentől, az örök élettől elszakadt létforma, az örök élet ellentéte, annak hiánya, tehát nem egyéb, mint maga a kárhozat. Ugye, Isten azt mondta a Paradicsomban az első emberpárnak: “A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon eszel arról, bizony meghalsz.” 1Móz2,17 (link is external). És ettek, de nem testileg haltak meg azon a napon rögtön, sőt még a következőn se, még néhány száz esztendeig éltek azután a földön. A bűn elkövetésétől kezdve viszont megromlott az Istenhez való viszonyuk, kiűzte őket Isten a Paradicsomból, az Ő közelségének, az örök életnek a boldog állapotából.

Ez a megromlott viszony, az örök élettől való elszakadás, ez a bűnös állapot, amibe bekerültek, ez a halál! Azóta az egész emberi élet, az emberi sors nem egyéb, mint a halál állapotában való létezés. Ahogy a Szentírás mondja a bűnös emberről: “élvén megholt” 1Tim5,6 (link is external), és hogy “az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Jel3,1 (link is external). Élsz, mert mozogsz, beszélsz, sírsz vagy nevetsz, lélegzel, eszel-iszol, gondolkozol - de halott vagy, azaz mindez a testi működésed a halál állapotában, a Paradicsomon kívüli, az örök élettől elszakadt létben történik. Már amikor megszülettél, a halál állapotába születtél bele. Azok a bűnök, fogyatkozások, testi-lelki bajok, amiket felfedezel magadban, ezek a bizonyságai annak, hogy a halál világában élsz, ezek már a hullafoltok rajtad. Ha majd testileg és fizikailag is meghalsz, akkor teljessé válik rajtad a halál uralma. Akkor már reménytelenül, menthetetlenül, örökre a halál állapotába merülsz. Ilyen komolyan veszi Isten a bűnt: mert ez a halálos állapot a bűn büntetése, következménye, Isten bűnre adott felelete, felettünk való ítélete.

De hát a lélek nem halhatatlan? - sír fel benned a tiltakozás a kemény igazsággal szemben. Hiszen a léleknek élnie kell a testi meghalást követően is! - Persze, hogy él a lélek, helyesen mondva: létezik, miután sírba tették, mégpedig személyesen és öntudatosan. De éppen ez a kérdés, hogy hol és milyen állapotban létezik tovább? Az örök életnek, vagy az örök halálnak az állapotában?

A gazdag és a Lázár példázatából láthatjuk, hogy a gazdag ember lelke sem semmisült meg a halál pillanatában, hanem tovább élt, de az örök halál állapotában! És a mi emberi, tehát testi-lelki életünk a Paradicsomtól kezdve mindenestül halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle erőfeszítéssel nincs menekülés! A lelkünknek is, bármennyire más is a lélek, mint a test, nincsen semmiféle olyan képessége, tulajdonsága, amivel a halál állapotából a maga erejével ki tudna emelkedni. A legvigasztalanabb, legreménytelenebb, legnyomorultabb az emberi sors, mert az örök halál, az örök kárhozat börtönébe zárt sorsot jelenti.

Illetve reménytelenül nyomorult volna az emberi sors, ha Isten magára hagyta volna az embert. “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” 1Kor15,20 (link is external) - hangzik a diadalmas húsvéti örömhír. A halál végzetes komolyságának a hangsúlyozása után értjük meg, milyen roppant nagy isteni tény volt a húsvét csodája, Jézus feltámadása. Jézus Krisztusnak a földi személye már maga is isteni csoda, mert az Ő Isten-emberi személye, a halálnak ebben az emberi világában az isteni világnak, az örök életnek egy darabját jelentette.

Isten valami csodálatos és érthetetlen módon az első karácsonykor beültette, beleplántálta bűnös emberi életünknek ebbe a minden oldalról halállal körülvett börtönébe az örök élet csíráját: Szentlélektől fogantatva, szűztől született kicsiny gyermekben megjelent közöttünk a halál valóságán túl lévő élet valóságának a hírnöke. Ezért mondhatta Jézus önmagára mutatva: elközelített hozzátok a mennyek országa. Az örök életnek ez a csírája a halálnak ebben az állapotában felnőtt, és nagypénteken Ő maga is végzetesen beleütközött a halál börtönfalába, de nem zúzódott össze rajta, mint mi, hanem áttörte, rést ütött rajta, kibújt, mint a föld kérge alól kikelő mag csíralevele, feltámadt a halálból, és feltámadásával megnyitotta az utat, a lehetőséget a halálból az életbe.

Ugye, hallottál már arról, hogy egy gránittömb alá szorult mag, tölgyfának, vagy valami más növénynek a kicsiny magja, ha elkezd csírázni, érthetetlen módon olyan hallatlan erőt fejt ki, hogy képes szétrepeszteni a ránehezedő kőlapot, és a résen kibújik a föld felé. Akkor azután ennek a kikelt növénynek a szára az összeköttetés a kőlap alatti és a kőlap fölötti világ között. A kőlap alá szorult földbeli, szerves anyagok csak úgy kerülhetnek ki ebből a börtönből, ha a növénynek odanyúló gyökerein át felszívódnak a növény testébe, és a növényben lévő életáramlás felhajtja őket a napvilágra. Krisztus, az örök élet csírája elültetődött a földbe, emberi életünkbe, vállalta a halál alá rekesztettség sorsát, de a benne lévő isteni életerő szétfeszítette kriptasorsunk gránitfalát: feltámadott halálból, és ezzel eleven összeköttetést létesített a föld és a menny, a halál és az élet között.

Az Ő feltámadott és élő személye az egyetlen út, mód és lehetőség a halál állapotából az életre. De csak azok számára, akik az Ő személyében hit által felszívódnak, akik az Ő földet és mennyet összekötő életének az áramlatába belekerülnek. Ezt jelenti az, hogy “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak”. Egyedül Krisztus feltámadása az a híd, amelyben való hit által mégis át lehet jutni nekünk is a halálból az örök életre, az igazi halhatatlanságra. Ezért mondja Jézus: “Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” Jn11,25 (link is external).

Éppen Jézus feltámadása mutatja, mennyire végzetesen komoly a halál: íme, Neki, a Szentháromság Isten második személyének kellett személyesen belelépnie a halálba, különben Nélküle zárva maradt volna örökre a börtönünk. Jó, ha kiábrándít bennünket Krisztus feltámadása minden egyéb dologból, elméletből, önmagunkban való bizakodásból, spiritizmusból, okkult elképzelésekből, amik Krisztuson kívül ígérik a halálon való győzelmet és a halál utáni élet boldogságát.

Gondold csak meg: szükség lett volna ilyen roppant nagy dologra: Isten Fia halálára és feltámadására, ha ez az ügy Nélküle is megoldható lett volna? Most értjük meg, mennyire igaza van alapigénknek: “Ha Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.” 1Kor15,14 (link is external). Mindenféle szép elméletünk, filozófiánk, álmaink, de még a hitünk is hiábavaló - még ha hegyeket is mozgatunk meg vele - de a halál gránitfalát nem tudjuk vele áttörni. Valóban, ha Krisztus fel nem támadott, “minden embernél nyomorultabbak vagyunk” 1Kor15,19 (link is external). , vagyis emberi sorsunk a legreménytelenebb, legnyomorultabb sors! Ámde Krisztus feltámadott, Benne és Általa már elkezdődött a halálból való szabadulásnak a folyamata. Benne már elkezdődött a halál legyőzése a feltámadás által, és ezért hihetjük, hogy ugyanaz a folyamat, ami Jézusban elkezdődött, folytatódik azokban is, akik Őbenne aludtak el.

Mi van tehát a halál után? Krisztus nélkül már a születésünkkor elkezdődött halál állapotának a teljessé és végérvényessé válása. Krisztusban és Krisztus által pedig feltámadás a halálból az életre, mégpedig először a lélek számára, azután majd az utolsó napon a test számára is! Van tehát örök élet a halál után, de csak úgy, mint ahogyan például Amerikában egy dúsgazdag embernek roppant vagyona van, de abból én csak úgy részesülhetek, ha közeli rokoni kapcsolatba kerülök az illetővel. Ha semmi közöm ahhoz a gazdag úrhoz, semmi közöm nem lesz a vagyonához sem, hiába szeretném! Van örök élet a halál után, roppant gazdagság és kibeszélhetetlen boldogság, de csak úgy reménykedj benne, ha már itt a földön közöd van Krisztushoz, Hozzá tartozol, te az Övé vagy, Ő pedig a tiéd! Ha úgy odakapcsolódsz Krisztushoz, hogy a Benne való hit által valóban érzed - sőt tudod, - hogy az örök élet már e földön a tiéd lett!

Bármennyire a halál világában élünk is, most már elér bennünket a feltámadott Krisztusnak a földre irányuló gyökere, és még felszívhat bennünket az Ő élő testébe, a Benne hívők közösségébe, akiket visz magával együtt a halálból át, az örök életre. De a testi meghalás pillanatával ez a lehetőség is lezárul. Aki addig nem szívódott föl hit által Krisztusba, az örök halál állapotának olyan mélységeibe süllyed alá, ahová az örök élet csírájának a gyökerei nem hatolnak le. Siess hát, mert nem tudhatod, meddig van időd! A Krisztushoz való viszonytól függ, hogy mi lesz veled a halál után. Ha már itt a földön az Övé lettél, akkor érvényes rád a Feltámadás Urának az ígérete: soha meg nem halsz.

forrás:

http://joosandor.hu/predikacio/1947-04/mi-van-halal-utan-1

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat