Gondviselés és megpróbáltatás

Kedves testvérek, a mai délelőttön Isten gondviseléséről gondolkodnánk közösen, és arról, hogy Isten milyen célok érdekében engedi meg a próbákat, szenvedéseket, nyomorúságokat az életünkben.

Bizonyára emlékeztek arra a történetre, amikor egy idős bácsi imádkozott nyilvánosan, és ezt mondta: "Köszönjük Urunk, hogy megáldottál bennünket" - itt egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: - "úgy, ahogy..." Egy kedves barátommal beszélgettünk nemrégiben, szóba kerültek az anyagi nehézségek, illetve az, hogy ő menne és dolgozna Isten művében, de nincs rá módja, ideje. Ezzel kapcsolatban mondta, hogy benne van a Bibliában, hogy a hívők "megsegíttetnek kicsiny segítséggel"(Dán. 11.34), de ő valamivel nagyobbnak gondolta ezt a kicsiny segítséget.

Azért említem ezt a két történetet, mert nagyon jellegzetes emberi magatartás villan fel bennük, ami ránk is jellemző: mi másképpen gondoljuk el Isten gondviselését, sokszor valamilyen szinten elégedetlenek vagyunk, vagy legalábbis értetlenül állunk az életünk történései előtt. Egy keresztény író írta, és számomra nagyon megragadó gondolat volt, hogy mi sokszor szeretnénk, hogy Isten tegyen valamit, de nem teszi, máskor azt szeretnénk, hogy ne törődjön velünk, mégis megteszi. Tipikus emberi magatartás, hogy a mi saját kis terveinkhez próbálunk ragaszkodni. Isten jól jellemzi ezt a helyzetet, amikor azt mondja, hogy "amint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!" (ésa. 55.9) Mások Isten tervei, mint amit mi meg tudunk érteni, különösen igaz ez a saját életünkre. Mások életében könnyebben meglátjuk, mit miért enged meg Isten, a saját életünk előtt azonban sokszor tanácstalanul állunk.

Elhagy-e minket az úr?

Lapozzuk fel mai alapigénket ésaiás próféta könyvéből: ésa. 49.14-15-öt: "és szól Sion: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az úr!" Néha nem így érezzük magunkat? Vajon nem kísért-e meg bennünket a gondolat időnként, hogy az Úr nem törődik velünk eléggé? Mit válaszol erre Isten? "Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? és ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem." Nagyon szép képpel itt Isten gondoskodó anyához hasonlítja önmagát. Megérinthet bennünket ebben az igében Isten hatalmas szeretete. Valóban, mélységes szeretet van az anya és a gyermeke között. Nemrégiben egy hétig egyfolytában rám volt bízva a kislányom, mélyebb értelmet kapott előttem ez az ige. Egy kisgyermek mindenben a szülőjére van utalva, és valóban a szülőnek szinte állandóan a gyermek körül kell forgolódnia. Felkelni hamarabb, előkészíteni az ételt, a pelenkát, meglegyen a cumisüveg, el kell tervezni a napot, mit is csináljunk, elő kell készíteni a ruhát, felöltöztetni, és ugyanilyen fontos a fizikai szükségletek mellett, hogy a gyermek lelkével is törődjön az ember: legyen megfelelő program, a kívánságait, ha teljesíthetők akkor teljesíteni kell, és még valami rendkívül fontos: érezze az a gyermek, hogy szeretjük. Összefoglalva tehát, teljes munkaidős elfoglaltság egy gyermek gondozása. És abból a szempontból is tökéletes ez a hasonlat ésaiás könyvéből, hogy ha nem viselünk gondot egy gyermekre, akkor mi történik: meghal. Gondoskodás nélkül gyorsan kilobbanna ez a kicsi élet. Mi is szüntelenül Isten gondviselésétől függünk, egy pillanatig sem maradhatna fenn az életünk, hogyha Isten állandóan nem gondoskodna rólunk.

Ha nehézségekben vagyunk, ha megkísért az a gondolat, hogy Isten elfeledkezett rólunk, vagy nem tartja fontosnak a körülményeinket, akkor jusson eszünkbe az alapigénk: "Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? és ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem."

Emlékszem egy megtörtént esetre, amit talán már meséltem, hogy egy kislány nagyon szeretett volna egy zongorát. Egy testvér mondta neki, hogy imádkozzanak minden este, ő is fog imádkozni és a kislány is imádkozzon, amíg Isten megadja majd neki a kérését. Hiszen Istené az egész mindenség, a menny és a Föld is, ő meg tudja adni, akármit is kér tőle. Megkérdezte a kislányt, hogy hiszi-e ezt? A kislány azt válaszolta, hogy azt elhiszem, hogy tudna adni, de hogy adna is, azt nem hiszem.

Jellemző emberi gondolkodás és hozzáállás ez. Nehezen hisszük el, hogy Isten tényleg szeret minket, tényleg nem közömbös a számára, hogy élünk-e, halunk-e, milyen körülményeink vannak. És hogy befejezzem az előbbi történetet: lett zongora. Isten soha nem tömegekkel dolgozik, akik közül ha néhányan kihullanak, nem számít. Sztálin mondta egyszer, hogy ahol gyalulnak, ott hull a forgács is. Abszolúte nem érdekelte őt az egyes ember. De Isten nem tömegekkel, hanem személyekkel, veled és velem dolgozik, és jobban gondot visel ránk, mint ahogy feltételeznénk. A nehézségeink, a próbáink nem Isten gondviselésének hiányosságait, réseit jelentik, mint ahogyan az emberi gondolkodásmód beállítja. Nem. Csak mi nem látjuk tisztán a saját természetünk kijavítandó részeit, nem látjuk tisztán a célt, ahová Isten el akar vezetni, és különösen nem látjuk az utat, amin kell, hogy vezessen.

Isten soha nem feledkezik el rólunk

Sokszor nehéznek érezhetjük az életünket, sőt már-már elhordozhatatlannak, de meg kell erősítenünk a szívünket a gondolattal, hogy Isten soha nem feledkezik el rólunk. "Bármilyen nehézségek között dolgozzunk is, bármilyen teher alatt roskadozik is testünk és lelkünk, ő szabadulást kínál. Ő, aki magára vette az emberi természetet, tudja, hogyan fejezze ki, hogy együttérez az ember szenvedéseivel. Krisztus nemcsak ismer minden egyes embert, sajátos szükségleteivel és próbáival együtt, de ismeri azokat a körülményeket is, amelyek bántják és megzavarják lelkét. Szánó szeretettel nyúl minden szenvedő gyermeke felé. Aki nagyon szenved, azt nagyon szánja, és mélységesen együttérez vele. Megindul gyengeségünkön, és szeretné, ha kétségeinket, bajainkat letennénk lábaihoz, és ott is hagynánk.
Nem bölcs dolog önmagunkat figyelni és érzéseinket elemezgetni. Ha ezt tesszük, az ellenség olyan nehézségeket és kísértéseket támaszt, amelyek gyengítik hitünket, és elbátortalanítanak bennünket. Érzelmeink vizsgálgatásával és szabadjára engedésével kaput tárunk a kétely előtt, és elveszítjük tisztánlátásunkat. Ne önmagunkra tekintsünk, hanem Jézusra! ? Sokszor fájdalom felhője borul a lelkedre. Ilyenkor ne tépelődj! Azt tudod, hogy Jézus szeret. Megérti gyengeségedet. Akaratát cselekedheted már azzal is, ha csupán megpihensz karjában.
Lényünk törvénye az, hogy gondolataink és érzéseink elmélyülnek és nagyobb súlyt kapnak, ha kifejezzük őket. Míg a szavak gondolatokat fejeznek ki, a gondolatokat szavak követik. Ha többet beszélnénk hitünkről, ha jobban örvendeznénk a nyilvánvalóan minket érintő áldásoknak - Isten nagy kegyelmének és szeretetének -, akkor mélyebben hinnénk és boldogabbak lennénk." (E. G. White: A Nagy Orvos lábnyomán, A test és a lélek kölcsönhatása c. fejezet.)

Aki jó keresztény, az mindent megkap?

Létezik a kereszténységen belül egy hurráoptimista felfogás, mely szerint aki jó keresztény, annak minden dolga rendbe jön, az élete minden szinten tökéletes lesz, testileg, lelkileg, de ugyanúgy anyagilag is. Ebből következik aztán az a gondolat, ami logikusnak látszik erről az alapról indulva, hogy aki beteg, vagy szegény, az nem jó keresztény, az biztos bűnös, vagy nem tért meg igazán. Ezek a szegény lelkek pedig, akik nem ismerik a Biblia erről szóló tanítását, kételyek közt vergődnek, a terheik mellé még a testvéreiktől ezt a lelki terhet is megkapják, hogy biztos nem jó keresztények, maguk is elhiszik, hogy biztosan nem kedvesek Isten előtt .

Igen, lehetséges, hogy Isten nyomorúságot küld az emberre, a saját bűnei miatt. Fontos nevelőeszköze ez Istennek mind a hívők, mind a hitetlenek számára, erre nemsokára vissza fogunk térni. De a szenvedésnek más oka is lehet, és nagyon vigyázzunk, mert nem lehet általánosítani, nem lehet szeretetlenül ítélgetni a másik embert. Emlékezzünk arra, hogyan viselkedtek Jób barátai. Biztosak voltak benne, hogy ő valami vétket követett el, valami nagyon súlyos vétket, amiért elérte Isten büntetése, pedig egyáltalán nem erről volt szó. Hányszor halljuk ma is emberektől, ha mások nyomorúságáról beszélnek: "Na végre, most megkapta a magáét, végre elérte az Isten büntetése!" A Szentírás nagyon óv bennünket ettől a magatartástól. Péld. 17.5-ben ezt olvassuk: "Aki megcsúfolja a szegényt, gyalázattal illeti annak Teremtőjét; aki gyönyörködik másnak nyomorúságában, büntetlen nem lészen!" Jób pedig ezt mondta a barátainak Jób. 6.14-ben: "A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét." Sok minden történhet egy emberrel, mondja Jób, még a lehető legsúlyosabb dolog is, ha elhagyja az Úr félelmét. ám ekkor sem kárhoztatás, nem szeretetlenség, hanem részvét illeti meg az embert.

Az apostolok példája

A Biblia egyáltalán nem támogatja azt a felfogást, hogy a jó keresztény élete problémamentes lesz. Pál apostol igazán jó keresztény volt, ezt mindenki elismeri, mégis mennyi nyomorúságon ment át, mennyi terhet kellett viselnie - és ezt zúgolódás nélkül tette. 2 Kor. 11.24-28-ban ezt írja: "A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való bőjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Mindezeken kívül van az én naponkénti zaklattatásom, az összes gyülekezetek gondja."

Péter apostolt is befolyásolta az akkori közgondolkodás, ami hasonlított a maihoz. A tanítványok földi királyt, gazdagságot vártak. Péter Márk evangéliuma 10.28. szerint felvetette a jutalmazás kérdését. "és Péter kezdé mondani néki: ímé, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, senki sincs, a ki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangyéliomért, A ki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet."
Jézus nem támogatta ezt a "minden a legjobb lesz" felfogást. Igen, van az Istennek gondviselése, van jutalom is: százannyit is kaphat a hívő - de! - üldözésekkel együtt. Ezt Jézus olyan természetesen fűzi hozzá, az ő gondolkodásában itt semmi ellentét nem volt. Igen, kaphatunk sok mindent itt a földön, de az igazi érték: a jövendő világon az örök élet. Ezt pedig Sátán mindenképpen meg akarja akadályozni, üldözések lesznek és vannak az életünkben. Sőt Jézus még egy erőteljesebb mondatot is mondott Ján. 16.33-ban: "E világon nyomorúságtok lészen;" - és hogyan folytatta: "de bízzatok: és legyőztem a világot." és egy ígéret is kapcsolódik ehhez Zsolt. 34.20-ból: "Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az úr." Bármikor bajba kerülünk jusson az eszükbe ez az ige. Nem azt mondja, hogy nem lesz baj az életünkben. Sőt, arról beszél, hogy sok baja van az igaznak. Nem kevés, hanem sok. De mindegyikből kiment az úr.

A keresztények hivatása

Péter apostol egy nagyon fontos dolgot mond ki az első levele 2. fejezetében, amit szeretném is, ha fellapoznánk: 1 Pét. 2.19-23 "Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. "
Itt megállnék egy pillanatra: Péter is arról beszél, hogy ha valaki igaz keresztény életet él, a külvilágtól feltétlenül szenvedésekben részesül. Párhuzamos ez Jézus előbbi kijelentésével, azonban az apostol a következő mondatában nyomatékosan kijelenti: "Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre"
Péter itt arról beszél, hogy kifejezetten a szenvedésre hívattatott el egy keresztény ember. Ez talán rossz hírnek tűnik az ember számára, mert hiszen mi menekülni szeretnénk a szenvedéstől, az a titkos remény él a szívünkben, hogy előbb-utóbb azért helyreállnak a dolgok az életünk minden területén. Felhívja az apostol a figyelmünket arra, hogy ha Krisztusnak szenvednie kellett, szenvednünk kell nekünk is. Mert bizony Krisztus élete sem olyan volt, amit a sikerközpontú szemlélet elvárhatna. Az ő élete is csupa szenvedés volt. Szükségszerű is ez, mert ebben a világban ha bármi jót szeretne tenni valaki, okvetlenül szenvednie kell. Ezt a világot a bűn uralja, és minden jó kezdeményezés harcot és szenvedést eredményez. Minél nagyobb a jó, annál nagyobbat. A megváltás pedig Jézusnak olyan szenvedésbe került, amit fel sem bírunk fogni.

A fennmaradó időben az vizsgálnánk meg, néhány pontba összefoglalva, hogy milyen célok érdekében engedi meg Isten a megpróbáltatásokat, nyomorúságokat az életünkben.

A nevelés

Sok esetben a nevelésünk érdekében engedi meg az Úr a rosszat az életünkben. Egy nagyon fontos igazságot mond ki a Szentírás Péld. 20.30-ban: "A kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások."
Péter apostol ezt a gondolatot így fejezi ki 1 Pét. 4.1-ben: "Minthogy azért Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy a ki testileg szenved, megszűnik a bűntől."
A nyomorúságnak külsőleg is fékező ereje van, azokat a bűnöket nem követjük el, amelyeket a jólétben, a gondtalanságban talán elkövetnénk. Emlékezhetünk Dávid király példájára: amikor üldözést szenvedett, amikor nyomorúságban volt, erősen kapaszkodott Istenbe. Amikor a kényelmet kereste, világi szemmel nézve sikerei csúcsán állt, vigyázatlansága miatt kísértésbe, majd a lehető legsúlyosabb bűnökbe esett: paráznaságba és gyilkosságba. A külső körülmények fékező ereje nyilván önmagában nem elegendő. Az, hogy kevesebb a lehetőség a bűnre kevés: itt a Szentírás a belső megváltozásról beszél. Isten ezt mondja Jel. 3.12-ben: "A ki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában." Egy kőoszlopot hogyan készítenek: a nagy sziklát kiveszik a helyéből, azután durván körbedarabolják. Később vésővel verik le róla a felesleget, és csak a végén jöhet a finomabb munka, a kisebb egyenetlenségek eltüntetése, és végül a polírozás és az oszlop beállítása az épületbe. Egyre finomabb eszközöket használ az oszlop készítője, de egyik munkafázist sem kerülheti el. Csiszolóvászonnal nem lehet nekiállni egy kőtömbnek, ennek a vége felé lehet szerepe. Isten is ehhez hasonlóan dolgozik a jellemünkön: meg kell engednie a kékeket, a sebeket, a belső részekig ható csapásokat, hogy őfelé forduljunk, hogy törekedjünk a jellemünk megtisztítására. Isten nem gyönyörködik a nyomorúságban és a szenvedésben: mindig csak annyit enged meg, amennyi szükséges - amit viszont megenged, az biztos hogy szükséges. Vagy a mi érdekünkben, vagy mások érdekében.

Felismerteti az állapotunkat

S ha a nevelés témájánál tartunk, a nyomorúságnak fontos szerepe van abban, hogy felmérhessük hitbéli állapotunkat. Vajon a nyomorúságban Istent kerestem? Elfogadtam az Úr kezéből azt, amit rám mért? Vagy inkább elcsüggedtem és zúgolódtam? Péld. 24.10 ezt mondja: "Ha lágyan viselted magadat a nyomorúságnak idején: szűk a te erőd." A nyugalomban talán azt gondoljuk, hogy erősek vagyunk: a válságokban láthatjuk meg önmagunkat igazán. Tudjuk, mi felé halad a világ: az egyre mélyülő válság és egyre fokozódó nyomorúság felé. Jeremiás próféta által ezt kérdezi az úr: "Hogyha gyalogokkal futsz, és elfárasztanak téged: mimódon versenyezhetnél a lovakkal? és ha csak békességes földön vagy bátorságban: ugyan mit cselekednél a Jordán hullámai között?" (Jer. 12.5)

Együttérzővé tesz

Azután csak a megpróbáltatás az, ami igazán együttérző és szerető szívű emberré tud tenni bennünket - ha Istenhez fordulunk. Ha Ő meg tud vigasztalni bennünket, ha hallgatunk az ő beszédére. Ha nem az ő verésének és rosszallásának jeleként fogjuk fel a nyomorúságokat az életünkben, ha nem elkeseredve vonszoljuk végig magunkat az életünkön, Isten képes arra, hogy megerősítsen minket. Azután meg is fog szabadítani. Ha ezeken keresztülmegyünk, leszünk képesek arra, hogy más embereket erősítsünk, vigasztaljunk és felemeljünk. Ha mindig minden rendben lenne az életünkben, nem tudnánk beleélni magunkat a másik helyzetébe.
Pál apostolnak igazán nem volt nyugalmas az élete, sok szenvedésen és megpróbáltatáson ment keresztül, amit Krisztus a megtérésekor meg is jelentett neki. Igazán kijutott neki minden nyomorúságból, ennek ellenére így ír erről és a hívők szerepéről 2 Kor. 1.3-4-ben: "áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja és minden vígasztalásnak Istene; aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vígasztalással, a mellyel Isten vígasztal minket."

Hitünket növeli

Ebből adódik a következő gondolat: a nyomorúságok azok, amelyek lehetővé teszik, hogy gyakoroljuk a hitünket. Sokszor arra gondolunk, hogy gyenge a hitünk, és lehet hogy így is van, de egy bizonyos, hogy a hit csakis gyakorlással növekszik. A jólétben, a problémamentes időben nem növekedhet a hitünk, hiszen ha a saját erőnk elégnek látszik mindenhez, akkor nincs szükség a hitre. A hit elsődleges jelentése bizalom: ha az Úr keresztülvisz a tűzön és a vízen, de megment minden kilátástalannak tűnő helyzetből, erősödik a bizalmunk az Ő szeretetében és gondviselésében. Ez a hit növekedésének az útja. Nem csupán az igazságokban való elméleti hitre van szükség, hanem a megélt, a megtapasztalt hitre is, hogy ne legyünk féloldalas keresztények.
Az igaz ember hitből él, ahogyan az írás mondja, és ha a próbákban az Urat keressük, bízunk az ígéreteiben és lelkünkben készek vagyunk zúgolódás nélkül tűrni, amíg a szabadítás megérkezik, akkor fog erősödni a hitünk.
Ha zúgolódunk, eláruljuk a hitetlenségünket, és ha kétségbeesünk, láthatjuk, hogy nem bízunk Isten gondviselésében. Pedig Ő soha nem hagy magunkra bennünket. "Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? és ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem."

Ha szeretnénk közelebb kerülni Istenhez, akkor úgy kell fogadnunk a megpróbáltatásokat, mint alkalmakat erre. Furcsának tűnhet a gondolat, hogy örülnünk kellene a megpróbáltatásnak, a Biblia mégis erre biztat. Nem önmagáért a megpróbáltatásért, mert ugyan ki örvend annak, ha bántják, ha fájdalmai vannak, ha megalázzák - hanem azért, amire ezt Isten fel tudja használni. Örülni annak előre, amit eredményezni fog, ha a megpróbáltatásokban megállunk. Róm. 5.3-5: "Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, A békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk."
Jakab apostol pedig így fogalmaz Jak. 1.2-4-ben: "Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül."
Bíznunk kell Isten kijelentésében, hogy azoknak az életében, akik őt szeretik, minden együtt munkálkodik a jóra. Ezért lehet örömnek tartani a próbát, a nyomorúságot. Ma még ugyan nem örvendek a szenvedésnek, de tudom, hogy közelebb kerülhetek Istenhez általa.

Isten neve megdicsőül a kitartásunkkal

Végezetre hagytam egy nagyon fontos dolgot, amire sokszor nem gondolunk. Sokszor vágyunk a nyugalomra az életünkben, de nem gondoljuk meg, hogy egy háború kellős közepén élünk. Hogyan is lehetnénk hát nyugalomban! Az Úr és Sátán között zajlik a harc. Sátán mindenáron be akarja bizonyítani hogy nem a szeretet, hanem az önzés törvénye az igazi. A bukott angyalok minden egyes ember ellen küzdenek, hogy bűnbe vigyék. Minden jó kezdeményezésnél ott vannak, hogy meghiúsítsák. Csalással, erőszakkal becsapják az embereket. Sátán körmönfont ravaszkodással el akarja csábítani a hívőket Isten iránti hűségüktől. Soha nem adja fel, soha nem hagy nyugodalmat senkinek. Illetve nem egészen így van: azokat, akik a hatalmában vannak, nem nagyon bántja. Tehát ha nincs harc az életünkben, ha az ördög békén hagy, akkor vagyunk igazán nagy bajban. A szenvedés, a megpróbáltatás ebben a világban a kisebb baj: nagyobb baj, ha nincs küzdelem az életünkben.

A Jézus és Sátán között zajló nagy háború kellős közepén élünk, és a próbák lehetőséget adnak arra, hogy Isten nevét megdicsőítsük a hitünkkel és kitartásunkkal. Emlékezzünk arra, mit üzent Isten áronnak: "Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem." (3 Móz. 10.3/b) Sátán az önzetlenségnek és a szeretetnek a létét is tagadja. Isten igazolni akarja a mi magatartásunkkal az egész világegyetem előtt, hogy van önzetlenség, van igaz szeretet - de csak akkor lehetséges ez, hogy ha van hitünk, ha bízunk az úrban.

Nagyon jó lenne, ha a mi életünkben is megszűnne az énközpontú kereszténység. Nem csak az én életem, az én kereszténységem, az én üdvösségem a fontos! Sokszor ezek körül a gondolatok körül forgunk. Jó lenne belátnunk, hogy a legfontosabb az, hogy Isten neve megdicsőíttessen. A Miatyánknak az első kérése is az, hogy Isten neve megszenteltessen a Földön, ez pedig csak úgy lehet, ha mi, hívők úgy viselkedünk, olyan jellemről teszünk tanúbizonyságot, ami az Ő nevét megdicsőíti. Isten miáltalunk is építeni akarja az ő országát. Jézus Krisztus jó vitézeivé kell válnunk, és bizony egy katonának kijut a szenvedésből a győzelemig. Nélkülözések, nehézségek juthatnak nekünk osztályrészül, de Isten dicsőségessé fogja tenni az Ő nevét a földön. Krisztus már győzött Sátán fölött, győzött a bűn fölött, és mi is győzhetünk Őáltala.

Isten az öröm és a vigasztalás Istene

Sokat beszéltünk ma már a nyomorúságról és próbákról, de azért tartsuk szem előtt, hogy bőséges a vigasztalás és az öröm is egy keresztény ember életében, ha közösségben van Istennel. Öröm, ha látjuk a szenvedés értelmét, öröm, hogy van Istenünk, aki megszabadít, öröm, hogy van megváltás, van bűnbocsánat és van örök élet minden földi próbán és nyomorúságon túl. A Biblia nem a szenvedés és a megpróbáltatás Istenének nevezi Istent, hanem a békesség Istenének, a vigasztalás Istenének és a reménység Istenének. Idézzük fel újra az alapigénket: "Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? és ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem."

forrás:

http://www.szaboferenc.hu/igehir/gondvi.htm

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat