LÉLEK-BARÁT

9.1. Mi a szeretet?

Minden ószövetségi törvényt magába zár Isten Tízparancsolata. Ezt a Tízparancsolatot Jézus a szeretet parancsában foglalja össze. Kettősnek mondjuk a szeretet-parancsot, mert a Tízparancsolat két kőtáblájának megfelelően Isten- és felebaráti szeretetről szól:

"Halljad Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat." (Mk 12,29-31 par.) Nincs egyetlen olyan isteni parancs sem, amely ne volna benne a szeretet kettős parancsában. A szeretet tehát nem ennek, vagy annak a törvénynek, hanem általában a törvénynek a betöltése (Rm 13,10). A szeretet nélkül viszont nincs törvénybetöltés, még akkor sem, ha "angyalok nyelvén szólok is", vagy ha "vagyonomat mind felétetem is és testemet tűzre adom is" (1Kor 13,1-3). A keresztyén erkölcstan alapvető kérdése tehát: mi a szeretet.

Feleletadásnál két dologra ügyeljünk: 1/ a szeretet emlegetésénél nem emberi, hanem isteni tulajdonságról van szó s 2/ ezt a tulajdonságot nem szabad Isten többi tulajdonságától elkülönítenünk, vagy azokkal szemben kijátszanunk.

9.1.1. Isten szeretet

Elsősorban tehát arra vigyázzunk, hogy amikor a Biblia szeretetről beszél, nem ábrándozásról, érzelgésről és hangulatról esik szó, sőt egyáltalán nem valami természeti képességünkről, hanem egészen másról: Isten szeretetéről, az agapéről. Ez a szeretet csodálatos és természetfeletti: felülről száll alá. Ezért tévesztett dolog volna, ha Isten szeretetét az emberi szeretetből próbálnók kikövetkeztetni, mondjuk a szülői, testvéri, gyermeki stb. szeretet elemeiből megalkotnók a szeretet általános fogalmát és Istent az általunk alkotott szeretet-fogalom teljességének tekintenők. Így ahelyett, hogy Isten-ismeretre jutnánk, Isten helyébe bálványt állítanánk: akarva-akratlan saját képünkre és hasonlatosságunkra csinálnánk magunknak "jó Istent", sőt "jó Istenkét". Igaz ugyan: "Az Isten szeretet" (1Jn 4,15), ez a mondat azonban megfordíthatatlan: nem mondja, hogy az, amit mi magunkban szeretetnek ismerünk: Isten; a Biblia nem a szeretet istenségét, hanem az Isten szeretetét hirdeti.

Isten szeretetét tehát nem az emberi szeretetből vezetjük le, hanem éppen ellenkezőleg: a mi szeretetünknek is - amennyiben az szóba jöhet - előfeltétele, alapja és mértéke Isten szeretete. Maga a Biblia világosan utal a helyes kiindulásra, amikor azt mondja: "Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem, hogy Ő szeretett minket"; Ő pedig "előbb szeretett minket" (1Jn 4,10.19). A szeretet vizsgálatánál és szolgálatánál a dolgok eme belső rendjéhez kell igazodnunk s ebben a rendben nincs is semmi különös, hiszen minden Isten és ember közti közösség Istentől, sőt Istenből indul ki, nem pedig az embertől, vagy éppen az emberből. Isten ismeretére például csak úgy tehetünk szert, ha Isten kijelenti magát nekünk; hasonlóképpen vagyunk a szeretettel is: esetről esetre a kijelentésből és csakis a kijelentésből tudhatjuk meg, mi a szeretet.

9.1.2. A szerető Isten ítélő bíránk

A szeretet vizsgálatánál másodsorban meg vigyázzunk az isteni szeretet kijelentésbeli összefüggéseire. Nem olyan tulajdonságról van itt szó, amelyet Isten többi megnyilatkozásától elkülöníthetnénk, vagy azokkal szemben kijátszhatnánk. Isten szeretete a tények nyelvén szól hozzánk: a megszólaló ige ugyanis nemcsak szó, hanem tett is egyben. Ezért mondhatjuk, hogy Isten szeretete a kegyelmi kiválasztás, megigazítás, vezetés, segítés és megmentés nyelvén beszél. A tények eme beszéde Jézus Krisztusban csendül egybe. Isten Őbenne fordul hozzánk atyai szeretete teljességével: "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3,16). Ez az önátadás a szeretet. Krisztus tehát nem tanítja, hanem hozza a szeretetet: ő maga a szeretet.

Ha Isten szeretetét nem a kijelentés tényeivel való összefüggésben és elválaszthatatlan egységében értelmezzük, akkor menthetetlenül félreértjük. Előbb-utóbb áldozatul esünk annak a kísértésnek, hogy a szeretetet Isten más tulajdonságával, elsősorban igazságosságával szembeállítsuk és kijátsszuk.

Hogyan ítélhet és büntethet Isten, ha ő szerető Atya? Vagy szigorú ítélő bíró, vagy szerető Atya, de a kettő kizárja egymást. Az ilyen szembeállítás és kijátszás képtelensége azonban nyilvánvaló, ha meggondoljuk, hogy Isten szeretete éppen az Ő igazságosságában, igazságossága viszont szeretetében mutatkozik meg.

Keresztyén talajon azért történhetett már oly sok visszaélés a szeretet jelszavával, azért vált ez annyi meghunyászkodás, megalkuvás, gyávaság és árulás palástolójává, mert a kijelentés összefüggéséből kiszakították s önkényesen értelmezték. Nietzsche is ilyen tapasztalatok alapján fordult szembe a keresztyénséggel s hirdette meggyőző erővel a "szolgalelkűség moráljával" szemben az erő és hatalom könyörtelen érvényesítését.

Mi a szeretet emberi viszonylatban? Erre a kérdésre úgy igyekszünk itt megfelelni, hogy a mondottak szem előtt tartásával vizsgáljuk a szeretet kettős parancsát s látni fogjuk, amit ez a parancs akar, nem más, mint: viszontszeretet.

9.2. Szeresd az Urat, a te Istenedet!

Ha meggondoljuk, betölthetetlen követelmény. Ki az, aki csakugyan teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből és minden erejéből szeretné Istent, vagyis úgy, hogy minden képességét, minden életmozzanatát átfogja és meghatározza a szeretet, tehát cselekedetei is teljesen a szeretet megnyilakozásai legyenek, mégpedig nemcsak egyszer-másszor, nemcsak alkalmilag, hanem állandóan. Annyi bizonyos, hogy az Isten-szeretet parancsa, csupán mint törvény reánk erőszakolhatatlan, még a legfélelmetesebb fenyegetés esetén is. Csupán mint törvény még mulasztásaink tudatára sem ébreszt elég megrázó erővel, legalábbis ítéletét nem vesszük annyira magunkra, hogy súlya alatt összeroskadnánk, s szeretetlenségünket töredelmesen megvallanók. Túlzottnak, lehetetlennek, tehát érvénytelennek látszik. Olyasmi történik itt, mint mikor a tanár kijelenti, hogy holnapra az egész könyv lesz feladva, s ezt a diák úgy érti, tehát holnapra nincs lecke. Az a törvény, amely nem az evangéliumban gyökerezik, nem is igazi törvény. Keressük tehát mindenekelőtt az Isten-szeretet evangéliumi gyökérzetét.

9.2.1. Csak mint viszontszerertet bontakozik ki

Ez a parancs nem általában az emberiséghez, korántsem minden emberhez, hanem Izraelhez szól: "Halljad Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr." De még itt sem a test szerinti, hanem a lelki Izráelhez szól, Isten fiaihoz. Csak az Isten-fiak hallhatják meg Isten parancsát, viszont nem lehet senki Isten fia anélkül, hogy Isten parancsát egyre ismét meg ne hallaná. Az a kérdés most már, mi ennek a magyarázata?

Az Isten-fiak ugyanis saját veszni indult életük megmentésében tapasztalják Isten úr-voltát, a bűn szolgaságából és a halál félelméből való menekülésükben páratlan hatalmát. Így nyernek egyre ismét bizonyságot afelől, hogy életük névleges, látszólagos és úgyvélt urai fölött ő az igazi és egyetlen úr. Isten uralmát természetesen nemcsak az istenfiak tapasztalják, hanem mások is, ha nem jóságában, hát szigorában, ha nem segítségében, hát ítéletében. Mindazt, amit Istenről tudunk és tudhatunk, uralomgyakorlásából tudjuk. Uralma istenségének megnyilványulása.

Az istenfiak azonban nemcsak tudnak valamit Isten úr-voltáról, hanem mint Atyát ismerik meg Istent s parancsait mint az Atya szavát hallják. A szeretet-parancs reájuk nézve éppen ezért elsősorban nem követelés és igény, hanem ajándék és ígéret: a "szeresd" azt teszi, nem szeretheted, de szeretni fogod. Olyan lehetőség, amelynek alapja Isten kegyelmi kiválasztása. Az Isten-szeretet nem idegen dolog hát, hanem az atyai hajlékba fogadás természetes velejárója, saját emberlétünk kiteljesedése és értelme. Azok számára, akik a "fiúság lelkét" (Rm 8,15) vették, az Isten-szeretet élet-ügy: saját jövendőjük megragadása.

9.2.2. Isten gyermekei nevelő iskolájában

Most már az a kérdés: miben nyilvánul megaz Isten-szeretet? Pár szóba fogva: bűnbánatban, Isten-keresésben és engedelmességben. Most nyílik alkalom és van indíttatás a bűnbánatra. Mint ahogy a tékozló fiút sem a nyomorúság és éhség bírta szívtöredelemre, hanem az atyai hajlék felderengő emléke (Lk. 15,17), Isten fiait is a kegyelembe fogadás indítja bűnbánatra. - Továbbá éppen mint a kegyelem megtaláltjai válnak kereső lelkekké. Az, aki Isten fia, lehetetlen, hogy ismét és ismét ne keresse Istent és ne ott keresse, ahol már találkozott vele: Jézus Krisztusban. Szívesen hallgatja az Igét, mert megérzi benne az atyai szeretetet. - Végül lehetetlen, mint a szeretet részese ne engedelmeskedjék az Atya akaratának. Nem kénytelen-kelletlen, nem tessék-lássék módon, hanem önként, örvendezve, teljes szívvel. Igazi engedelmesség csak a szeretetben lehetséges, viszont az Isten-szeretet csak engedelmesség lehet. Az engedelmesség szolgálatában áll a bűnbánat és Isten keresése is.

Isten szeretetét csak attól lehet megkövetelni, aki már Istené. Az ilyenre a szeretet gyönyőrűséges "iga" és könnyű "teher" (Mt. 11,13). Viszont: "aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent" (1Jn 4,8).

9.3. Szeresd felebarátodat!

9.3.1. A felebarát felismerése válasz Isten szeretére

A felebaráti szeretet parancsának magyarázatainál szintén a parancs evangéliumi alapját keressük, ennek keresésére éppúgy megvan az okunk, mint az első parancsnál. (Csupán mint törvény, ez is betölthetetlen követelés.) Először is az Isten-szeretetre mutassunk rá, mert ebből nő ki a felebaráti szeretet. Isten szeretete ugyanis nem más, mint a kegyelem jelének engedelmes felmutatása. Amikor Isten fiai Isten uralmát, mentő hatalmát átélik, életük jeladássá válik. E világban a várt világ bizonyságtévői lesznek. A felebaráti szeretet tehát visszafojthatatlan feleletadás Isten szeretetére. A hála önkéntelen megnyilvánulása: a szeretet Istenének dicsérete, istentisztelet.

Ezzel azonban még nem tártuk fel eléggé a felebaráti szeretet evangéliumi alapját: még éppen a felebarátról nem volt szó. A felebarátról, aki hitünk és engedelmességünk próbája, bizonyságtételünk tárgya. Ki is ez a felebarát és milyen címen kap ekkora szerepet életünkben? A felebarát nem az emberiség általában, nem is minden egyes ember, bár mindenik válhat felebarátunkká. Még legközelebbi hozzátartozóink, családunk tagjai, pályatársaink, honfitársaink sem magától értetődően felebarátaink, noha minden okunk megvan rá, hogy elsősorban bennük lássuk meg a felebarátot. Férj a feleségben, gyermek a szülőben, alantas a felettesben és viszont, testvér a testvérben, magyar a magyarban. Mindenki lehet tehát felebarátunk, ténylegesen azonban nem gyakorolja velünk szemben a felebarát szerepét. Jézus szerint csak az a felebarátunk, aki előlép a többi embertársaink közül, és jót cselekedik velünk, könyörül rajtunk. (Lk 10,31)

9.3.2. A felebarátban isteni jeladást és vezetést kapunk

Ezt a jézusi tanítást félre ne értsük: nem arról van itt szó, hogy ölbetett kézzel várjuk a velünk jót tevő felebarátot. Az is igaz, hogy nem is mi keressük meg. Mi kapjuk a felebarátot, nekünk csak észre kell vennünk: meg kell látnunk és meg kell hallanunk. Ha nincs bennünk éberség, vakon és süketen megyünk el nemcsak mellette, hanem jótéteménye mellett is. Ebben a jótéteményben az a legkülönösebb, hogy a felebarát legtöbb esetben nem is sejti, hogy jótevőnk.

Milyen értelemben jótevőnk? Amennyiben isteni jeladás, emlékeztetés és figyemleztetés számunkra. Talán puszta létével, anélkül, hogy tudná vagy akarná. Egyéni nyomorúságában a mi nyomorúságunkat mutatja meg. Talán nem is olyan szembeötlő nyomorúsága, mint a jerikói út félholtra vert utasáé. Esetleg tudatában sincs saját nyomorúságának: baja az egészség, az erő és győzelem külszínében is megmutatkozik. Ha csak azt vesszük észre rajta, ami szembeötlő, könnyen túlsiklunk igazi nyomorúsága felett. Általában ezt a nyomorúságot úgy határozhatnók meg: élni akar és mégsem tud élni. Hogy cselekedhetnék jót velem ez a felebarát, aki tehát minden jel szerint éppen az én könyörületemre szorul?

Úgy, hogy emlékeztet arra a nyomorúságra, amelyet Krisztus magára vett és elhordozott miérettünk. Tényleges helyzetének ebben az egyetlen egy mozzanatában emlékeztet minket Krisztusra és az ő követségében jön hozzánk, még ha egyébként Krisztus ellensége is.

Nem az a célja ennek az emlékeztetésnek, hogy saját erőfeleslegünkből rövid úton kifizessük és elintézzük a felebarátot. Valami adomány-félét, vagy néhány kegyes szót dobjunk oda neki, s fölényünket érezzük, vagy éppen éreztessük és élvezzük vele szemben, hanem hogy nyomorúságában saját kegyelemre szorultságunkat, veszélyeztetettségünket lássuk: azt a pusztulást, amelyből megmenekültünk, de amelynek veszedelme ó-emberünk feszengése révén ismét és ismét fenyeget minket.

Íme a felebarátommal való találkozásban mi kapunk először: a felebarát, mint a kegyelem élő jele tesz jót velünk. Ez a mozzanat is beletartozik a felebaráti szeretet evangéliumi alapozásába, s ezen az alapon kell mostmár nekünk is felebaráttá, azaz jótevővé lennünk.

9.3.3. Az irgalmas samaritánus példája közösségvállalásra késztet

Egy további evangéliumi mozzanat is van itt: Isten, amikor a felebarátot adja nekünk, útját vágja, hogy az embertársakkal és a világgal mit sem törődve a saját megmentettségünk szigetére vonuljunk vissza s meddő módon élvezzük az Isten-közelséget, de útját vágja annak is, hogy egyéni tetszésünk szerint segítsünk a felebaráton. Nincs önkényünkre bízva a segítés módja sem. Az a segítés, amit magunk találnánk ki, nem lenne igazi segítség és nem dicsérné Istent. A felebaráti szeretet-parancs éppen az Isten-szeretet parancsa mellé rendelten fegyelmez és rendben tart bennünket, megmutatja, hogy Isten szeretetének és dicséretének milyen az engedelmes formája, e múló világ előfeltételei és lehetőségei közt miképp adjuk jelét Isten-fiúságunknak, hacsak meg nem akarjuk tagadni a fiúságot.

Mi mostmár a felebaráti szeretet? Mint az irgalmas samritánus példája mutatja: a felebarát szolgálata. Ez a szolgálat nem volna igazi, ha nem számol a felebarát tényleges helyzetével, testi-lelki adottságával. A felebarát ugyanis nem testetlen szellem, hanem húsból és vérből való ember, akinek testi nyomorúságai is lehetnek, s ebben a nyomorúságban várja segítségünket. Sőt, testi-lelki életéhez, valóságos létéhez tartozik az a "szociális test" is, amelyben beletagoltan él és esetleg éppen tőlünk várhatja ebben a vonatkozásban is helyzete javítását.

A felebarátnak azonban nemcsak teste van, hanem lelke is; az a gyöngéd gondoskodás, amiben az irgalmas samaritánus részesíti a rablók kezébe esett embert, valami többletre mutat, mégha a samaritánustól nem is igen várhatjuk ennek a többletnek világos felismerését. A múlt század egyik bibliás életű irgalmas samaritánusa, Sieveking Amália (1794-1859) azonban egész világosan rámutatott a többletre is, mondván: "A szegénygondozás lelke a szegény lélek gondozása". Ha most szavait a felebaráti szeretetre alkalmazzuk, azt mondhatjuk: a felebaráton csak akkor segítünk igazán, ha a testi segítség lelki megsegítésbe illeszkedik bele, tehát az egész ember felkarolása, vagyis, ha nem is mindenek előtt, de mindenek felett azt a szolgálatot végezzük rajta, amelyet ő végzett mirajtunk.

Micsoda lehetősége van ennek? Annyi bizonyos, hogy a felebaráttal egybe vagyunk kötve, ha nem is a kegyelem és megbocsátás kötelékével, de a bűn és nyomorúság tényleges közösségében és ebben a közösségben éppen nekünk kell felismernünk a kegyelemre és megbocsátásra való isteni ujjmutatást. Ha nem tudhatjuk is, hogy a felebarát velünk együtt a kegyelem és megbocsátás közösségében él, afelől bizonyosak lehetünk, hogy erre ő is rászorul. Természetesen nem érhetünk célt egy puszta felhívással: szeresd velünk együtt az Urat, a mi Istenünket! Ide úgy jut el a felebarát, ha előbb történik vele valami. Ha például minden nyomorúságával együtt oly szívesen vesszük, hogy tudunk egypár jó szót szólni hozzá, és egész magatartásunkból is megérezheti, hogy mi mellette állunk, testvérünknek tekintjük a Krisztusban, akkor igazi segítés történt. A mi lehetőségünk az igazi segítésre csakis az, hogy egész segítésünk, akár kicsi, akár nagy dolog legyen az, az isteni segítség jelévé, a Segítőről való bizonyságtétellé válhatik és megértinti a felebarátot az Isten iránti szeretetünk, engedelmességünk, egyszóval istenfiúságunk légköre. A felebaráti szeretet végeredményében ez az alázatos bizonyságtétel. Erre mondja az apostol: "Azért levetvén a hazugságot, szóljátok az igazságot, ki-ki az ő felebarátjával, mert egymásnak tagjai vagyunk" (Ef 4,25).

A Krisztus emberségének és áldozatának visszfényében megismert felebarát tehát arra a reménységre és várakozásra hív fel bennünket, hogy benne is testvért keressünk, erről neki bizonyságot tegyünk. A felebarát pedig ugyanakkor annak a bizonysága lehet számunkra, hogy a hitben várt jövendő, az új világ nemcsak rendeltetett nekünk, hanem rendeződik is. Most is rendeződik. Szeresd azért felebarátodat, olyan magától értetődően, mint magadat.

9.4. A két parancs összefüggése

9.4.1. A kettő különbsége

A szeretet kettős parancsának magyarázatából leolvashatjuk most már a kettő különbségét és egységét.

Meg kell e kettőt különböztetnünk, mert mindeniknek más a tárgya s a két "tárgy" akiket szeretünk kell: Isten és a felebarát, semmiképpen sem azonosítható egymással. Isten nem felebarát, s a felebarát nem Isten. A két parancs azonban minden különbség ellenére is egyformán parancs: ugyanannak az Istennek parancsa, s ugyanazon isteni tekintéllyel és érvénnyel vonatkozik ránk mind a kettő. Mint istenfiak egyszerre két világban: az örökkévalóság világában és ebben a múló világban élünk. Isten-szeretetünk lehetetlen, hogy meg ne mutatkozzék már itt e múló világban a felebaráti szeretetben. Ha mégsem mutatkoznék meg, az csak azért történik, mert nincs minek megmutatkoznia, csak hangoztatott vagy képzelt az Isten-szeretet, tehát nincs Isten-szeretet. Míg e testben járunk, az Isten iránti szeretetet nem választhatjuk el a felebaráti szeretettől, s a felebaráti szeretetet sem az istenszeretettől, de fel sem oszthatjuk egyiket a másikban. Isten gyermekei kezdettől fogva e kettős szeretet ritmusában éltek és élnek.

Maga a Biblia különbséget tesz a két parancsolat között, anélkül azonban, hogy a kettőt elválasztaná egymástól: az Isten-szeretetet az "első" és "nagy" parancsolat, ez termi meg gyümölcsét, a felebaráti szeretetet. A "második" parancsolat azonban isteni tekintély és érvény dolgában "hasonló" az elsőhöz. "Ha azt mondja valaki, hogy szeretem Istent és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az; mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?" (1Jn 4,20).

9.4.2. A két parancs egysége

Az egész keresztyén erkölcstan a szeretetparancsba foglalható össze. Ebben a tudatban etikánk hátralevő két részében a szeretetparancs részletesebb kifejtése következik, a parancs mindkét vonatkozásában: előbb az Isten iránti szeretet, aztán a felebaráti szeretet kérdéskörét tárgyaljuk. Ennek a felosztásnak, mint a szeretetparancs általános magyarázatából láttuk, szilárd bibliai alapja van, de minden alapozottsága ellenére is veszélyt rejt, amellyel jó, ha mindjárt szembenézünk.

Könnyen az a hamis látszat támad, hogy a kertesztyén életnek két különválasztható kötelesség-köre, működési területe van: az örökkévalóság és az idői lét, s ennek megfelelően kétfelé szakad az erkölcsiség: egy egyházi és egy világi részre. Az egyik felkarolja a belső életet, a kegyes érzületet, a másik meg a kölső életet, az állam és a társas élet különböző rendjeibe való beleilleszkedést és tevékenységet. Még csak egy lépés kell s az egyik erkölcsiség lehetségesnek és elégségesnek látszik a másik nélkül is: ha megvan bennem a kegyes érzület, elhanyagolhatom polgári hivatásomat s a társas élet kötelezettségeit, vagy megfordítva, ha az utóbbinak eleget teszek, akkor már az Isten-szeretet parancsát is betöltöttem. Amint így elkülönül az Isten- és felebaráti szeretet és az egyik elnyeli a másikat, a keresztyén élet megnyomorodott: az érzület elszakadt a cselekedettől, a cselekedet az érzülettől, vagy úgy is mondhatnók: a hit az engedelmességtől és az engedelmesség a hittől. Ez pedig mind a két tényezőre, tehát az egész keresztyén életre halálos. Ennek a veszedelemnek tudatában hangsúlyoznunk kell a szeretet kettős parancsának egységét.

9.4.3. A kettős parancs az etika egészének hordozója

Ezért Etikánk két főrészre osztása csak viszonylagos érvényű, éppúgy, mint a megigazulás és megszentelés külön való tárgyalása. Sem ott, sem itt nem szabad szem elől tévesztenünk a megkülönböztetett két rész egyidejűségét és elválaszthatatlan egybekapcsolódását. Ezért az Isten iránti szeretetet tárgyaló rész után nem a "felebaráti szeretet" lesz a következő rész címe, hanem "Isten dicsérete". Istennek ugyanis az az akarata szerint való dicsérete, ha a felebarátot szeretem, azaz megvallom és megmutatom neki, hogy engem Isten megmentett. "Isten szeretete" és "Isten dicsérete", ez a szeretet kettős parancsának tárgyilag teljesen megfelelő címválasztás legalábbis külső biztosítéka annak, hogy Etikánk szét ne szakadjon, hanem teológiai egységében megmaradjon.

Ha úgy tetszik, az etika hátralevő két részét lehetne "gyakorlati" etikának nevezni; az eddig tárgyalt "elméleti" etikával szemben. Ne feledjük azonban, hogy az efféle megkülönböztetésnek csak nagyon viszonylagos értelme és jogosultsága van. Az etika ugyanis minden részletében elméleti és gyakorlati egyszerre, sőt: amennyire elméleti, csak annyira lehet gyakorlati és viszont. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az eddigiekben erősebb hangsúlyt kapott az elmélet, az ezutániakban pedig erősebbet kap a gyakorlat. A kettő egysége és végső egyensúlya azonban mellőzhetetlen.