Nincs különbség

A Római levél most soron következő részében olyan kijelentéseket tesz Pál apostol az emberről, amiket csak úgy lehet megérteni és elfogadni, ha az embert az Istenhez való viszonyulásában nézzük. Azt akarja az apostol megláttatni, hogy Isten előtt minden ember egyforma. Egyetlen hely van ezen a világon, ahol minden ember teljes egyenlőségéről beszélhetünk: az élő Isten színe előtt. Itt azután valóban nincs különbség egyik ember meg a másik ember között. Nincs különbség, mégpedig nemcsak a gazdag és szegény között, nemcsak a tanult és tanulatlan között, nemcsak a színes és fehér között, nemcsak a férfi és nő között - hanem sokkal mélyebb értelemben! Így mondja az apostol: “Mert nincs különbség, Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül”. Egyetlen olyan realitás van, ami szerint egy nevezőre lehet hozni minden embert: a bűn realitása! Isten előtt minden ember egyformán bűnös! Isten előtt csak bűnös ember van!

De itt nagyon ki kell hangsúlyozni azt, hogy Isten előtt! Mert lehet az embert más mérték szerint is mérni! Nem az igazságos Isten ítélete szerint, hanem emberi ítélet szerint is lehet osztályozni, az embereket egymáshoz viszonyítani, és akkor rögtön úgy látjuk, hogy nagyon is nagy különbségek vannak az emberek között. Van jó és rossz, rokonszenves és ellenszenves, erényes és romlott, kedves vagy utálatos, erkölcsös vagy erkölcstelen, sőt hívő vagy hitetlen ember - de Isten előtt ezek a különbségek is eltűnnek, és csak egy marad: bűnös! Kedvesen vagy utálatosan bűnös, erényesen vagy romlottan bűnös, erkölcsösen vagy erkölcstelenül bűnös - sőt: hívő módon vagy hitetlenül bűnös!

Ezért olyan nevetséges az, ha valaki gőgös. Ha az egyik ember lenézi a másikat, akárki legyen is az. Ha az úgynevezett jó ember, erkölcsös, erényes ember lenézi a romlottat, az erkölcstelent - olyan ez, mintha a siralomházban az egyik halálraítélt lenézné a másik halálraítéltet. De hát mégis van tán különbség kisebb bűnös és nagyobb bűnös között, csúnya és kevésbé csúnya bűn között? Hogyne volna, ha innen alulról nézzük! A földről nézve nagyon is nagy különbség látszik a hegy és a völgy között, de próbáld ezt, például a Hold közeléből nézni, mi marad? Csak egy folt! Onnan már nincs különbség. Hát még, ha Isten-közelből nézzük, mi marad az úgynevezett jó és rossz között, kis és nagy bűn között? Csak egy folt: mégpedig egy nagyon csúnya folt: bűnös!

Én valahogy úgy képzelem ezt el, hogy egy nagyon szép és értékes ólomkristály-harangnál lényegében véve nem különbség az, ha alig látható hajszálvékony repedés van rajta, vagy egészen darabokra törik. Mindkét esetben már nem az többé, ami volt, s különösen, ami a lényeg: nem adja már azt a hangot, amit régen adott. Az emberi életnek is az lenne a lényege, hogy olyan hangot adjon, amelyben megcsendül az Isten dicsősége ezen a földön. És mindegy, hogy hajszálvékony repedés vagy éppen csorba esett rajta: azt a hangot már nem képes többé adni, amire készült. Valami ilyet jelent Pálnak ez a kijelentése: “nincs különbség, mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül”. Persze, hogy egy megrepedt kristályharang még mindig kedvesebb lehet, mint a széttörött, a sok jó tulajdonsággal bíró ember szimpatikusabb, mint a romlott, de ez az ember legmélyebb lényegén nem változtat. Nincs különbség Isten előtt: bűnös!

Ott van például Ézsaiás próféta. Igazán jó családból való, komoly gondolkodású, nagy műveltségű, köztiszteletben álló ember, és mégis, amely pillanatban, egy látomásbeli elragadtatásban Isten trónja elé kerül, szinte fölsikolt: “Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim”! (Ézs 6,5 (link is external)) - Vagy ott van például a vámszedő a templomban. Nem volt az a szíve mélyéig romlott ember, szerette bizonyára a családját, talán jó férj és apa volt, mégis Isten előtt állva csak ennyit tudott mondani: “Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek”! #Lk 18,14 (link is external) Vagy Péter, ez a derék halász, a csodálatos halfogásnak azon a reggelén, amikor Jézus személyében az élő Isten valóságának a közelségét érezte meg, így kiált föl: “Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” #Lk 5,9 (link is external) - Vagy éppen Pál apostol, aki igazán szinte fanatikus hittel szentelte oda Isten szolgálatára az egész életét, mégis a szent Isten előtt csak ezt tudja mondani: A bűnösök között első vagyok én! #1Tim 1,15 (link is external)

Nos hát ez az, amiben nincs különbség ember és ember között, még ha egyébként bármilyen nagy különbségeket láthatunk is közöttük. Zsidók és görögök, vagyis Isten törvényét ismerők és nem ismerők, Istent szolgálni akarók és nem akarók, Istenben hívők és nem hívők, a jóra igyekvők és nem igyekezők: mindnyájan bűn alatt vagyunk, nincsen csak egy igaz is, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent, mindnyájan elhajlottunk, egyetemben haszontalanokká lettünk, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is! #Rm 3,9-12 És ha Isten Igéje azt mondja, hogy e tekintetben nincs különbség, akkor te sem vagy kivétel, meg én se. De az már viszont nagy különbség, hogy eljutott-e valaki erre a fölismerésre, vagy nem. A múltkor olvastam valamelyik újságban, hogy él valahol egy olyan kislányka, akinek valami egészen különös betegsége van: nem érez fájdalmat. Azt gondolná az ember, milyen jó neki - pedig tragikus eset, mert például nyugodtan kezébe vehet egy forró vasat, halálos égési sebeket szenvedhet, anélkül, hogy fájna neki. A fájdalomérzése nem jelzi a veszedelmet. Állandó életveszedelemben él. Ilyen az az ember is, akinek nem fáj a bűn. Tragikus állapot. Nem jelzi a hite, a lelkiismerete, hogy halálos veszély fenyegeti. Nem fáj neki, hogy bűnös! Nem érzékeli. Nos, a bűn valóban olyan valami, amit magunktól nem érzékelünk, csak úgy, ha Isten elé állunk.

De viszont ha egyszer odaáll valaki lélekben igazán az Isten elé, akkor azután mást sem érzékel, csak azt, hogy bűnös! Egyszer egy úrvacsora előkészítő istentiszteleten történt évekkel ezelőtt itt a templomban, hogy úgy olvastuk föl az Isten törvényének a legsűrítettebb összefoglalását, a Tízparancsolatot, hogy minden részlet után elmélyítő kérdéseket tettünk fel, amire kinek-kinek magában kellett megadni a választ. Az egyik legnagyobb köztiszteletben álló idősebb atyánkfia, amikor kijöttünk a templomból, egészen összetörve ezt mondotta: Lesújtó volt rám nézve ennek az önvizsgálatnak az eredménye. Persze, hogy az, nem is lehet más. Erre mondja az apostol, hogy a bűn ismerete a törvény által van. Próbáld meg egyszer így magadra engedni az igazságosan ítélő Isten szentségének a fényszóróját az Ő törvényén keresztül: te is egyre nagyobb megdöbbenéssel azt fogod meglátni, hogy ezt sem tudtad teljesíteni, ez is elmarasztal, az is elmarasztal, amaz is vádként zúdul rád, lefoszlik rólad minden érdem, és ott maradsz csupaszon, minden mentség nélkül Isten előtt, mint bűnös! És így látva magadat, mondd, mit érdemelnél, ha Isten igazságosan ítélne fölötted? Tudna-e bármelyikünk is olyan cselekedeteket fölmutatni az életéből, amire azt mondhatná: Na nézd, Uram, ez megfelelt a Te törvényednek, ez teljesen összhangban van a Te dicsőségeddel és szentségeddel. Erre való tekintettel talán megérdemlek egy kis könyörületet. Vagy tudna-e bármely nehéz sorsú ember is arra hivatkozni, hogy: Nézd, Uram, én megszenvedtem az üdvösségemért, ha volt is bűnöm, levezekeltem mindent, kiérdemeltem szenvedésemmel az örök élet jutalmát! Aki úgy érzi, hogy van még valamire érdemként hivatkoznia Isten előtt, az még sohasem állt lélekben igazán az Isten előtt! Bizony az az igazság, hogy veszett ügyünk van nekünk az Isten előtt mindnyájunknak, kivétel nélkül, ha Isten igazságosan ítél! Márpedig Isten igazságosan ítél. Nem úgy, hogy szemet huny a bűn fölött, hiszen saját szentségével kerülne ellentétbe. Hanem igen úgy, hogy elítéli a bűnöst, kárhoztató ítélete menthetetlenül és kérlelhetetlenül lecsap a bűnösre!

De! Ezt a büntető ítéletét Valaki máson hajtja végre, azon a Valakin, Aki mint egyetlen igaz ember az összes bűnös helyett és nevében szenvedi el önként a megérdemelt büntetést, a kárhozat halálát. Ez történt a Golgotán. Így szerezte meg Jézus számunkra azt az igazságot Isten előtt, amit mi a legjobb igyekezetünkkel sem tudtunk megszerezni, kiérdemelni. Ezért mondja Pál a nagy felszabadító evangéliumot: bár mindnyájan vétkeztünk és szűkölködünk az Isten dicsősége nélkül, de mégis megigazulunk “ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által”! Ez az Isten kegyelmes igazság-szolgáltatása, az, hogy Önmagán, Jézuson hajtja végre ezt a büntető ítéletet, amit én meg te érdemeltünk volna, minket pedig ennek alapján felment. És így egy egészen új alapot teremt az embernek Önmagához való viszonyulására a kegyelem alapján! Nem kell immár igyekezni, hogy kiérdemeljük valamivel Isten szeretetét, jóságát, segítségét, az üdvösséget, mert ez mind Jézus érdemére való tekintettel már a mienk! Nekünk már nem megszerezni kell az Isten kegyelmét, hanem egyszerűen elfogadni azt, amit Jézus már megszerzett a számunkra! Egyszerűen elfogadni: hit által. Hidd el tehát, egyszerűen hidd el, hogy Isten már mindent megtett helyetted, hogy ne legyen közted és közötte semmi szakadék, akadály, hogy úgy tekinthess Rá, mint szerető édesatyádra, dacára mindannak, ami vagy, tehát hogy bűnös vagy. Számodra már semmi más nem marad, mint hálát adni érte. Megköszönni! Mit tehet a koldus, ha kezébe rakták az adományt? Azt mondja: köszönöm! Ez a hit! Erre mondja az apostol, hogy “az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.”

“Hol van tehát a dicsekedés?” - kérdezi az apostol. Ki dicsekedhetnék azzal, hogy megkegyelmezett neki az Isten? Erre is érvényes az, hogy nincs különbség. Senkinek sincs dicsekedni valója. Dicsekedhetnék-e a vízbefúló azzal, hogy valaki megmentette a haláltól? Még azzal sem dicsekedhetem, hogy hiszek a Jézusban. Ez sem érdem, hanem kiváltság, ajándék, kegyelem! Hiszen a hitünk nem arra épül fel, amit mi tettünk, jót vagy rosszat, hanem egyedül arra, amit Jézus tett és tesz most is velünk.

De végül: ha azt mondja az apostol, hogy egyedül a Jézusban való hit által igazulunk meg, azaz állhatunk meg Isten előtt, a törvény cselekedetei nélkül - akkor hát nem is kell igyekeznünk a jóra, hiszen úgysem a cselekedeteink számítanak Isten előtt, hanem a hitünk? De igen, csakhogy most már a cselekedeteink motivációja, rugója egészen más. Azért semmit sem tehetünk, hogy megszerezzük az üdvösséget, de azért mindent meg kell tennünk, hogy megháláljuk az üdvösséget, amit Jézus már megszerzett a számunkra. Ne azért igyekezzünk hát Isten parancsai szerint élni, hogy Isten gyermekévé legyünk, hanem azért, mert Isten gyermekei vagyunk. Ne azért igyekezzünk betölteni a szeretet törvényét, hogy majd részesüljünk a bűnbocsánatban, hanem azért, mert már részesültünk a bűnbocsánatban. Ne azért igyekezzünk jót tenni, hogy kiérdemeljük Isten kegyelmét, hanem azért, mert érdemtelenül kaptuk meg az Isten kegyelmét. Úgy szoktam én ezt mondani, hogy a kegyelem nem kötelez, mint a törvény, a parancs, hanem többet tesz ennél: lekötelez!

Aki tudomásul vette és elfogadta, hogy Isten ingyen kegyelemből, Jézus érdeméért megbocsátott neki és gyermekévé tette, az örökre lekötelezettjévé vált Istennek. Nem azért, hogy érdemeket gyűjtsön magának, hanem hogy a háláját kifejezze Istennek. Itt kezdődik a keresztyén hit, az igaz hit! Bár ilyen hittel tudna most ki-ki így imádkozni énekünk szavaival:

Bízom hozzád erős hittel, Hogy te mindent megcselekszel,
Amit szent Igédben ígérsz: Hogy kegyelmesen hozzám térsz,
És megbocsátván bűneimet, Megadod örök életemet.

E nagy jót neked köszönöm, Mely nekem arra ösztönöm,
Hogy a Jézust, kiért velem Közöltetik a kegyelem,
Tartsam lelkem megtartójának, Szeressem, engedvén szavának.

forrás:

http://joosandor.hu/node/1813

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat