LÉLEK-BARÁT

Miért vannak háborúk?

Minden háború az ember valós érdekei ellen folyik. A háború az emberek egy szűkebb csoportjának az erőszakos önérvényesítése. Végső célkitűzése: élni a másik ellen. Mennél globálisabb egy háború, annál megfoghatatlanabb a célja. Egy háborúhoz nemcsak csatatér és fegyverek sokasága kell, hanem egy olyan eszme, amit nagyon sok emberrel sikerül elhitetni, és ezzel rávenni arra, hogy személyes érdekeiket áldozzák fel egy elképzelt földi Kánaánért. Ez a téveszme könnyen kimutatható a legjelentősebb, az egész világra kiterjedő konfliktusoknál épp úgy, mint köznapi háborúskodásainkban. Az az ember tud igazán háborúskodni, akinek valóságérzéke megvakul. Az ellenségeskedéshez elvakultság kell. Nem azért ilyen az ember, mert Isten ilyen-nek teremtette, hanem azért, mert a bűn önellentmondó állapota ilyenné teszi. A háború a szeretet tagadása. A harmónia hiányának megszüntetését nem abban látják a hadakozó felek, hogy megkeresik közösen az elvesztett békességet, hanem a másik erőszakos meggyőzését tartják a boldogság elérése útjának. Az erőszak soha nem szül békét, hanem csak erőszakot. A béke biztosításához nem jobb fegyverekre, hanem több megértésre, szeretetre van szükségünk.

Az elmúlt évszázadokhoz képest furcsa helyzetbe került az ember. Régen a csatatereken vívták a háborút, most a hátország, a védtelen, fegyvertelen lakosság lett a csatatér. Erre épít a háború modern formája, a terrorizmus is. Erőszakkal akarja túszul ejteni a védtelen lakosokat annak érdekében, hogy kikényszeríthető legyen az általa akart dolog, ami szerinte az igazság. De az igazságot nem lehet privatizálni. Ennek a beteges gondolkodási módnak a következménye, hogy egyre több ártatlan kerül a „csataterekre”. Egyre többször sóhajtozunk így tehetetlenségünkben: „Istenem, miért engedted meg...?” Pedig jól tudjuk, hogy nem Isten akarja a háborút. Ő az emberre a „békéltetés szolgálatát” bízta.

Ahogy Pető Sándor idézi: "mi az emberiség története? vérfolyam..."

Az ártatlanok vére az önérvényesítő, a másik igazát, jogát nem tisztelő ember bűne. Azé az emberé, aki a szabadságával visszaélt és a szeretet útja helyett az önzés útját választotta. Isten, amikor megáldja a földet, az embert, nem tesz különbséget jók és go-noszok, igazak és vétkesek között. Ő felhozza napját mind az igazakra, mind a gonoszokra. (v.ö. Mát, 7, 19-21. 25-34. Lk. 12, 22-34.9).

Isten gondviselése nem kényszer, hanem lehetőség, amivel hálaadással kell élni. A gondviselés megtagadása a háború, az erőszak forrása. Az ártatlanok szenvedése nem Isten gondviselésének hiányát, hanem az emberi önzés szörnyű következményét mutatja. A Biblia jó híre az, hogy Isten meg akarja tisztítani az erőszaktól ezt a földet.

Ennek eszköze az ítélet.

Isten minden embernek, erősnek és gyengének, hadakozónak épp úgy mint a túszul esett védtelen embernek, felkínálja kegyelmét. A kegyelem egy új lehetőség arra, hogy ne az erőszak, a bűn pusztító önérvényesítésének útját járjam, hanem visszataláljak a szeretet egyedül járható útjára. A kegyelem nem a bűn következményének elengedése, hanem lehetőség az újrakezdésre, a jóra, a változásra. A bűn és annak következménye gyakran úgy tűnik, útját állja a kegyelemnek. Ezért Isten ítélni fog, az ősi keresztény hitvallás szerint „eleveneket és holtakat”. Az ítélet nem Isten bosszúja, nem is a bűn természetes következménye. Ha Isten bosszúálló lenne, vagy ha Isten magára hagyná bűnében ezt a világot, akkor már régen nem lennénk.

Az ítélet az emberiség egyetlen reménye, mert benne Isten helyre akarja állítani a világ jó rendjét. Meg akarja vele szabadítani az embert a bűn minden következményétől, meg akarja ítélni azokat, akik pusztítják a földet (Jel. 11, 17-18)

(Szigeti Jenő - Miért engedi meg Isten?)

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat