Ismerd meg magad!

Kedves Testvérek! A mi református hitünket legrövidebben összefoglaló hitvallás, a Heidelbergi Káté ezzel az Igével kapcsolatban, amit most felolvastam, a szeretet nagy parancsolatával kapcsolatosan, érdekes, ahogyan a mi emberi életünknek a legnagyobb nyomorúságáról beszél. Azt mondja, hogy ennek az Igének a fényében, ennek a parancsolatnak a tükrében lepleződik le igazán az, hogy milyen hallatlanul nyomorult emberek vagyunk mi. És most én is erről szeretnék beszélni!

Megismerni önmagunkat úgy igazán, a lényünknek a legmélyéig egyáltalán nem is olyan egyszerű. Korántsem ismeri az ember önmagát. Ez az ismeret nem tartozik az általános műveltséghez. Az emberi megismerés az utolsó két évszázadban szinte ugrás szerűen emelkedett, ijesztő mértékben növekedett. Rengeteg titkát mutattuk, ismertük meg a körülöttünk lévővilágnak, a természetnek. Behatoltunk az atommagnak a titkába is, felfedeztük a benne lévő őserőt. Bejártuk már a világűrnek egy részét is és annak a távlatait is megismertük. Ismeri már az ember a sejteknek az összetételét és a csillagoknak az anyagát. De ugyanakkor önmaga megismerésében nem nagyon sokra haladt. Nagyon igaza van annak, aki azt mondotta, hogy a Holdhoz vagy a Marshoz könnyebb megtalálni az utat, mint önmagunkhoz, mint a saját lelkünkhöz. Testvérek, ez nem tudásnak, nem is technikai fejlettségnek a dolga, hanem valami egészen más. Lehet valaki nagyon híres feltaláló és nagy hírűfelfedező, még nem biztos, hogy felfedezte önmagát, hogy megismerte a saját életének igazi legmélyebben fekvőnyomorúságát. Persze, itt nem anyagi nyomorúságról van szó, hanem valami egészen másról. Ma szerte az egész földkerekségén nagyon sokat beszélnek az emberi együttélés sok mindenféle bajáról és nyomorúságáról. Például a családi életnek a széthullásáról is, lazulásáról. Azután az erkölcsi színvonalnak az állandó süllyedéséről, továbbá például a munkafegyelem lazulásából és a gazdasági egyenlőtlenségből, továbbá a kölcsönös bizalmatlanságból eredő sok mindenféle bajról és nyomorúságról. Meg a háború által okozott mindenféle bajról és nyomorúságról is. De most nem erről van szó, hanem egy mindennél sokkal mélyebben, bennünk lévő nyomorúságról van szó.

Arról a bajról, amit azzal a nem kellemes szóval szoktunk mondani, hogy Bűn. A nyomorúságoknak a nyomorúságáról. Tehát arról, ami minden egyébnek az alapja és az oka. És ez az a nyomorúság, amelyről a legtöbb embernek szinte fogalma sincsen. Egyszerűen nincs látása hozzá. Nincs szeme hozzá, amivel észrevegye, nem tudja érzékelni. Beszél mindenféle bajról, nyomorúságról, ami a saját életében is van, de erről soha, mintha nem is létezne. Minthogyha nem ez lenne minden bajnak is az oka. Nem ebből eredne minden más egyéb baj. Pedig testvérek, aki nem tudja azt, hogy milyen nyomorúság a bűn, annak a nyomorúságról egyáltalán fogalma sincs. Még ha egyébként egy csomó nyomorúságban nyakig ül is. De nem is olyan könnyűdolog ezt meglátni, Testvéreim. Az igazi nyomorúságot. Pláne önmagunkban nem olyan könnyűmeglátni. Másban nagyon könnyű!
Csak önmagunkban roppant nehéz. Odáig nagyon könnyen eljut az ember, hogy fogát csikorgatva nagyon keserűen azt mondja, hogy: „Ó, te nyomorult ember!” De úgy, hogy „ÉN, nyomorult ember!” Ahogy azt Pál apostol használta, hallottátok a felolvasott Igében, úgy, hogy én nyomorult ember, ezt legfeljebb csak olyan patetikus szólamként használjuk néha, amikor valami érdekeset akarunk mondani. De nem a magunk igazi nyomorúságának a megismerésében, a tragikus, a kétségbeejtőtudatában. Mikor mondta Pál apostol ezt önmagáról? Mikor szakadt fel a szívéből, szinte mintegy jajkiáltás, hogy „Ó, én nyomorult ember!”? Akkor, amikor ott Lisztrában a kövek hullottak reá? Meg akarták kövezni, annyira, hogy elalélt. És amikor igazán borzalmas nyomorúságos állapotban volt, mert csak acsarkodó embereket látott maga körül és mindenki elfutott mellőle és őegyedül volt ott nyomorultul kiszolgáltatva egy csomó hitvány ellenségének. Ekkor mondta, hogy „Ó, én nyomorult ember!”? Vagy akkor mondta, amikor a filippi börtönben keze, lába kalodába zárva várva-várva annak az igazán rémekkel teli éjszakának az elmúlását? Amikor igazán rettenetesen nyomorúságos helyzetben volt, akkor mondta, hogy ó, én nyomorult ember? Nem, akkor énekelt Pál apostol. Akkor dicsőítette az Istent! Hanem akkor mondotta ezt Pál apostol, amikor egyszer Isten törvényének a reflektorfényében meglátta önmagát. Amikor bepillantott a saját lelkébe, amikor megtette a legnagyobb felfedezést, amit egy ember egyáltalán megtehet, amikor felfedezte önmagában a bűnt.

Hogy a bűn megvan énbennem. Azt a belső törvényszerűséget, amelyik képtelenné teszi őt a jóra. Bármiféle jóra. Tehát, amikor kétségbeesve azt kellett tapasztalnia, amint maga mondja saját szavaival, hogy „Nem a jót cselekszem, amit akarok, hanem a rosszat cselekszem, amit nem akarok.” És ekkor jajdul fel benne a lélek, hogy ó, én nyomorult ember! Képzeljétek el, hogyha Pál apostol, aki pedig az egész életét Isten szolgálatára égette el, ilyennek tartotta önmagát, hát akkor milyenek lehetünk mi? Persze, nem a mások szemében, nem a mások véleménye szerint, mert az mindig csal, az nem megbízható, hazug. Pedig de sokat adunk rá! Az mindig torz. Persze nem is a magunk véleménye szerint, mert az pláne nagyon megbízhatatlan. Hanem milyenek lehetünk mi úgy, ahogy Isten lát bennünket. És vajon honnan lehet megismerni magunkat? Olyannak, amilyennek az Isten lát? Nos, Testvérek, természetes, hogy egyetlen valamiből, Istennek a törvényéből, ahol az Isten olyan határozottan és olyan félreérthetetlenül megmondta, hogy milyennek kellene lenni az embernek. A társadalmi bajoknak, meg a családi élet nyomorúságainak, meg a háború nyomorúságainak megismeréséhez nem kell isteni törvény, meglátszik az magától is, csak nyitott szem kell hozzá, meg egy kicsit halló fül, meg nyitott szív, rögtön látja azt mindenki. De a saját magunk igazi legmélyebb nyomorúságának megismerésére nem jutunk el csak úgy magunktól. Ehhez már megvilágosított értelem és megnyílt szem kell! Egyszer egy kisgyermek azt mondotta az édesanyjának: Édesanyám húzd össze a függönyt, mert olyan sok por jön be, ha besüt a nap. Azt a gyermek nem tudta, hogy az a sok por akkor is ott van, ha a nap nem süt be, csak nem látszik. Vajon ezért nem szeretjük mi úgy igazán széttárni a lelkünknek a függönyeit az Istennek az Igéje előtt, annak a mennyei világosságnak a fényében? Nem jó dolog látni azt a sok port! Pedig enélkül nem láthat senki önmagába. Enélkül el sem tudná képzelni az ember azt Testvérek, hogy mennyi a por és a rendetlenség ott belül mindnyájunknak a lelkében.

Sőt enélkül még meg is vagyunk elégedve önmagunkkal. Például én magam is hosszú időn keresztül meg voltam elégedve önmagammal. Láttam ugyan magamban a kisebb és nagyobb hibákat, de azért meg voltam győződve, hogy ha minden ember olyan volna, mint én, nem volna semmi baj. Én erről meg voltam győződve. És ezért tudom, milyen borzasztó nehéz eljutni odáig, hogy az ember úgy őszintén el tudja mondani: Ó, én nyomorult ember. S ezért tudom, hogy milyen ijesztő dolog az, amikor Isten Igéjének a fénye úgy bevilágít és láthatóvá válik ott belül, lent mélyen az a sok istentelenség. Én nagyon jól tudom, hogy mikor nagytakarítás alkalmával elhúzzák a bútorokat, leakasztják a képeket és bevilágítanak a pincezugokba, meg a padlásnak a zugaiba, ahova egyébként nem szoktak, s akkor képednek el, hogy mi mindent takart a látszat. Képzeljük csak el, hogy mi lenne, ha az Isten törvénye egyszer úgy bereflektorozna a tudatunk mögé és megvilágítaná önmagunk előtt a saját tudatalatti világunknak a mélységeit, meg az álomvilágunknak a kusza összevisszaságait. Mi lenne, hogyha egyszer úgy a cselekedeteink mögé bereflektorozna Isten az Ő Igéjével, a cselekedeteink mögé és egyszer úgy nyilvánvalóvá válnának azok a láthatatlan rugók, motívumok, amelyekből a cselekedetek fakadnak, meg a gondolatvilágunk, egyszer úgy nyilvánvalóvá válna. Mi lenne, ha egy különleges röntgenkészülékkel rávilágítanának valakire és minden láthatóvá válna, ami belül van. Tehát a szemre szépen elrendezett bútorok, meg képek mögött, meg a lelkünk pincéjének abban a nagy kusza öszszevisszaságában összedobált zagyvaságában ami van. Te még soha nem ijedtél meg önmagadtól? Akkor még nem is tudtál igazán megváltásért kiáltani! Orvosra annak van igazán szüksége, aki beteg. Nos, tehát mit kíván tőlünk az Istennek a törvénye? Igen, ez alá a kérdés alá kell odaállnunk. Istennek a törvénye mit kíván?

Jól értsük meg, nem az a kérdés, mit kíván a te saját, jólfelfogott érdeked, mégcsak az sem kérdés, hogy mit kíván tőled a családodnak az érdeke. Éppen az a baj, hogy a különböző érdekek szembenállnak egymással és megütköznek egymással, s éppen a különböző érdekek harcából erednek az egyes emberek és országok között és világrészek között az összeütközések. Hanem az az érdekes, hogy Isten törvénye mit kíván tőled. Erre pedig Jézus egyetlen egy szóval válaszol. Szeretet. Ezt kívánja tőlünk, semmi mást. Ebben benne van minden. Ahogy Jézus mondja, ebben benne van az egész törvény, meg a próféták.

Tehát nem azt kívánja, hogy ezt meg ezt tedd, azt meg amazt ne tedd, mert nem úgy van, hogy sok szabályt elősorol, azután ezeket a szabályokat lehetne alkalmazni az életnek a különbözőhelyzeteire. Nem erről van szó, hanem egyszerűen és röviden szeretetet kíván tőlünk. És itt szorul talán egy kicsit kiegészítésre a múlt vasárnapi igehirdetés, amikor arról volt szó, hogy igyekezzünk jócselekedetekkel elöljárni mi, akik az Istenben hívőkké lettünk. Mert ez igaz, de az Isten szerint való jócselekedet csak az, ami szeretetből fakad. Mert Testvérek, lehet nagyon sok szépet, jót cselekedni, tenni, ami jól mutat, remekül mutat, de nincs benne esetleg szeretet. És akkor már nem jócselekedet. Pál apostol is mond ilyet, hogy ha a vagyonomat mind felétetem és a testemet a tűzre adom is, mondjuk valakiért, - de szeretet nincsen énbennem, akkor mind ez a hallatlan áldozat és mindez a jócselekedet semmi, semmit sem ér. Tehát Isten törvénye azt kívánja, hogy mindent, amit cselekszel, amit teszel, szeretet hasson át. Hogy a szeretet legyen az a gyökér, amiből a szeretetnek az ágai kihajtanak, hogy az egész életünknek a magatartásának a szeretet legyen a rugója, a mozgatója, a motiváló ereje.

Emlékeztek a gazdag ifjúra, aki Jézussal beszélgetett egyszer? Nagyon sok szépet és jót el lehet róla mondani. Ő maga fel is sorolt ilyen szép dolgokat önmagáról, amikor Jézus hivatkozik rá, hogy tartsd meg a törvényt és felsorolja, hogy tiszteld, atyádat és anyádat, és ne ölj, és ne tégy hamis tanúbizonyságot, és tartsd meg az ünnepeket és akkor olyan nyugodt szívvel mondja rá a fiú: „Uram, én ezeket ifjúságomtól fogva mind megtartottam.” A farizeusok egészen bizonyosan ötös osztályzatot adtak volna, tehát kitűnőt adtak volna ennek az ifjúnak. Tehát ez kitűnőre vizsgázott ember. És Jézus mértéke szerint megbukott szeretetből. És mi is így szoktunk méricskélni. Mi is azt szoktuk mondani, hogy hát nem vagyok én tolvaj, nem vagyok én mások dolgába avatkozó, nem ártok én senkinek sem. Mintha ez annyit jelentene, mint az, hogy szeretem. Pedig dehogy jelenti azt. Korántsem. Nézzük csak közelebbről a nagy parancsolatot: „Szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből” Vagyis ebben a szeretetben benne van a teljes ember. Nem a fél szívével, nem a fél lelkével és nem a fél erejével, hanem a teljessel. Nem megosztva önmagát, ahogyan mi szoktuk. Hogy no, jó, hát a szívem a szeretteimé, az elmém a világé, a testem a földi javaké, a lelkem az az Istené, hanem a teljes gondolati érzelmi, akarati élettel mindenestől az Istené. És nemcsak úgy, ahogyan mi szoktunk, hogy egy kicsit udvariasságból teszünk valami mozdulatot az Isten felé, mégis csak nem ajánlatos az Istennel ujjat húzni, ilyen titokzatos, nagy hatalommal, hanem igazán szeretetből. Tehát úgy, hogy szeretem az Istent. Szeretem, mint az édesanyámat, szeretem, mint a szerelmemet, jobban, mint az édesanyámat és jobban, mint a szerelmemet. Érzitek, hogy milyen hamar kilátszik már ebből is, már ennyi tényből is kilátszik belülről az a sok nyomorúság? Hát ki tudná ezt önmagáról elmondani? Hát még ha ennek a törvénynek a másik részét, a másik oldalát engedjük bevilágítani a lelkünk rejtett zugaiba, és ott ennek a fényében próbáljuk megvizsgálni magunkat. „Szeresd a te felebarátodat, mint magadat.” Arra gondoljunk, testvérek, hogy kiket szoktunk mi szeretni?

Hát azokat, akik minket is szeretnek. Meg azokat, akiket könnyűszeretni, mert szeretetreméltók. Vagy azokat, akiket érdemes szeretni, mert van valami haszon belőle. Nos, az Isten egészen más mértéket állít az embertársaink iránti szeretet lemérésére. Ez a más mérték tudjátok mi? Te magad vagy és én magam vagyok. Tehát ez a mérték az, hogy mennyire szeretem én önmagamat. No, erről azután az egész életünk egyetlen hatalmas nagy prédikáció, hogy mi mennyire szeretjük önmagunkat. Ezzel mérd! Azt mondja az Isten, a másik ember iránt való szeretetedet. Ezzel. Te önmagadat mennyire szereted. Tennél-e például önmagaddal úgy, amint egy tolakodó, kellemetlen emberrel teszel? Használnál-e olyan kíméletlen hangot önmagaddal szemben, amilyent a feleségeddel használsz? Hagynád-e magadat úgy fázni és szomorkodni, ahogyan ott a melletted lévőlakásban didereg egy elhagyott öreg asszony? Ha valaki ebből a szempontból nézne végig a ruhádon, öltözködéseden és lépne be a lakásodba például ma délben és ülne le az asztalodhoz, bizonyára azt állapítaná meg, hogy szereted magad. Jól teszed. Igazad van. Szeresd. De vajon szereted annyira a másik embert? Mi mindent képes megtenni az ember önmagáért? Költséget, fáradságot nem kímélve, ha muszáj. Sőt, még akkor is, ha nem muszáj. De vajon a másikért is? Most ne mondd azt, hogy te a családodért mindent megteszel, ne mondd, hogy te feláldozod magad a gyermekeidért. Ez természetes, ez magától értetődő. Ez az önzésnek még csak egy kollektívabb formája. Ez még nem felebaráti szeretet. A felebaráti szeretet az egyéni és a családi körön túl kezdődik. Hogy mondta Jézus? „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Nem úgy mondta, hogy szeresd a gyermekedet, úgy, mint önmagadat. Persze, azt is. Hiszen azt az állat is megteszi. A felebarátodat, és abban benne van az ellenséged is! Nos, Testvérek, Isten nem puszta jócselekedetet vár tőlünk, hanem szeretetet. A jócselekedet szeretet nélkül olyan, mint a levágott virág. Egy ideig még pompázik, de nagyon hamar elhervad, halálra van szánva. Ez a nagy különbség a humanizmus és a keresztyénség között. Arra az általános, humánus jócselekedetre még csak-csak képesek vagyunk valahogy. De itt többről van szó. Ő szinte, igaz, hátsó gondolat nélküli szeretetről van szó! És itt van a mi alapvetőnyomorúságunk, hogy erre pedig képtelenek vagyunk. Az egész természetünk olyan, hogy nem tudjuk igazán szeretni sem az Istent, sem az embert. Sőt, mi az Istent is, meg az embert is mindig csak haragítani tudjuk. Mindig csak bosszantani, sérteni, bántani, gyűlölni tudjuk. Erre vagyunk képesek csak. Tudjátok, hogy ez a törvény, a szeretetről szóló nagy parancsolat, leleplezi bennünk, a lelkünk mélyén ott lappangó fenevadat, ami szakadatlanul morog az Istenre és acsarkodik az embertársaira? Az állatkertben a fenevadakat ketrecben tartják. De azzal, hogy rács mögött van egy fenevad, még nem változott meg a természete. Az oroszlán nem lett általa szelíd kis cicává. Maradt fenevad, és a bennünk lévőfenevadat is legfeljebb csak fékezi a rács, a ketrec. Tudjátok, milyen rácsok fékezik a bennünk lévő fenevadat? A hatóság, meg a közvélemény, meg a lelkiismeret szava. Ezért viselkedik ez a fenevad aránylag elviselhetően. De mi lenne, ha egyszerre nem lenne rács, nem kellene félni a hatóság büntetésétől? Elnémulna teljesen a lelkiismeretnek a szava. Nem látnák az emberek, mi lenne akkor? Jeruzsálemben a pap és a lévita voltak az irgalmasságnak a megtestesítői, mégis azon a magános úton ottan Jerikó felé, ahol senki nem látta őket, otthagyták vérbefagyva az útitársukat. Mert senki nem látta! Ha lett volna nézőközönségük, ha lett volna közvélemény, akkor a lelkiismeretük is másként szólt volna. Hát ilyenek vagyunk mi. Más az, hogyha kívülről fékez valakit a rács, vagy pedig belülről úgy vezet valakit Istennek az újjáteremtő ereje. Mert ilyen is van! És csak azért van, mert volt egyszer Valaki, egyetlen egy Valaki, Aki a szeretet nagy parancsolatát is tökéletesen betöltötte: Jézus! És Ő mindig és most is ahhoz van a legközelebb, aki a legjobban érzi, hogy megváltásra, kegyelemre, az Ő segítségére van szüksége. És ez az egész mai prédikáció csak arra való volt, hogy ezt érezzük át mi is!

forrás:

Dr. Joó Sándor írása

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat