LÉLEK-BARÁT

Hagyomány és hitehagyás – David Bolton

 Tradition, Scripture and the Church – Pt. 4: “Tradition and Apostasy”

Ebben és a következő – sorozatot lezáró – részben szemügyre vesszük a hagyomány helyét és erejét a Gyülekezetben, ami két nagy fontosságú alapelvhez kapcsolódik, amik meg fogják határozni a Gyülekezet állapotát a korszak végén. Vizsgálódásunkat először, a hitehagyás, majd azt követően a helyreállítás alapelvének szempontjából végezzük. Ez két fontos elmozdulás, ami a vég ideje felé haladva növekvő mértékben jellemezni fogja a Gyülekezetet. Lényeges megértenünk a hagyomány elsődleges jelentőségét, ami mindkét alapelv esetében fontos szerepet fog játszani!

Vissza a jövőbe

Ha meg akarjuk érteni a hitehagyás és a helyreállítás folyamatát, hogy azok hogyan jutnak el a tetőpontra és hogyan fognak megnyilvánulni a kor végén, akkor vissza kell menni a kezdetekhez és megvizsgálni azok kialakulását. Isten üdvterve szerint a kezdet határozza meg a véget, és a vég a kezdet beteljesülése. Amikor visszamegyünk a kezdetekhez, akkor lényegében „visszamegyünk a jövőbe”. Itt találhatók meg mindkét – teljesen kifejlődött – fa gyökerei.

A Gyülekezetet szempontjából a hitehagyás és a helyreállítás a maguk különleges jelentőségével egyaránt megtalálhatók Istennek a Gyülekezetre vonatkozó eredeti tervében. A hitehagyás egy messzire való elmozdulás – eltávolodás – az eredeti tervtől és a helyreállítás egy vissza-mozdulás – visszatérés – az eredeti tervhez. Mivel mindezen alapelvek megértésének kulcsa a kiindulási állapot, ezért vissza kell mennünk a kezdetekhez.

Kezdetben …

Isten Gyülekezetre vonatkozó eredeti tervét, mint mintát egyetlen szóban lehetne összefoglalni… “KRISZTUS!”  A Gyülekezet egyszerűen Krisztusnak a testületi kifejeződése a földön (és a mennyben).  A Gyülekezet minden jellemzője Krisztus megnyilvánulása és kiábrázolása kell, hogy legyen.  Krisztus a Mennyei Minta és minden dolognak összhangban kell lennie vele. Akármi is legyen az, minden Krisztusból és Őreá nézve történik; Isten eredeti terve és mintája szerint. Bármi legyen az, ami nem Krisztusból és nem Krisztusra nézve történik, az nem Isten eredeti terve és mintája szerint történik. A Gyülekezet a legegyszerűbben így fejezhető ki: “KRISZTUS”! (1 Kor. 12:12)

Jóllehet, Isten adott az Ő Egyházára vonatkozóan egy általános kinyilatkoztatást, ezt azonban lerombolja az a mérhetetlen sok különleges szempont, ami a megvalósítás során megjelenik a gyakorlatban.  Ezek közül csupán négyre fogok koncentrálni, amik meghatározzák a Gyülekezet elhívásának lényegét: kinyilvánítják és kiábrázolják Krisztust. Meg vagyok győződve, hogy amikor ez a négy leglényegesebb alapelv Krisztusra nézve megvalósul, az egész Gyülekezet magáévá fogja tenni Krisztus „DNS”-ét és minden tekintetben hasonlítani fog rá.

Ez a négy alakító tényező a következő:

1. Krisztus kell, hogy a Gyülekezet egyedüli középpontja legyen. Az egyetlen, aki körül, aki miatt, és akire nézve a Gyülekezet összegyülekezik és kiformálódik.

2. Krisztus kell, hogy a Gyülekezet legfőbb azonosítója legyen. Az egyetlen, aki a maga személyében és az Ő neve által egyedül és kizárólagosan azonosítja az Ő Egyházát.

3. Krisztus kell, hogy a Gyülekezet egyedüli alapja legyen. Az egyetlen, aki egyedül hozza létre, tarja egyben és határozza meg a Gyülekezetet az Ő személyében az Ő munkáján keresztül.

4. Krisztus kell, hogy a Gyülekezet vitathatatlan feje legyen. Az egyetlen, aki az Ő közvetlen hatalmán, erején és jelenlétén keresztül irányítja az Egyházat és ellátja minden szükséges dologgal.

Isten eredeti terve szerint Krisztus kell, hogy az Egyház középpontja, azonosítója, alapja és feje legyen.  Amikor az Újszövetséget tanulmányozzuk, ezt látjuk megvalósulni az apostolok munkája során az általuk létesített és felügyelt helyi gyülekezetekben.

Ha egy gyülekezet ilyen módon Krisztus szerint jön létre, akkor a gyülekezet közösségi életének, működési módjának és megnyilvánulásának „egymásra hatás melletti előrehaladása” minden dologban Krisztust fogja kiformálni. Ahogyan ez a “bonyolult – kölcsönhatáson alapuló – rendszer” fejlődik, arra fog szolgálni, hogy „körbevéve bezárja” a négy lényeges alapelvet, hogy minden tekintetben egy Krisztus szerinti, szilárdan megalapozott gyülekezet épülhessen fel.

Azonban nem csak erről van szó, mert az egész test minden része felveszi Krisztus teljes természetét és összes tulajdonságát. Ilyen tekintetben négy jellegzetes tulajdonság van, amik megtalálhatók a Krisztus szerint alapított és állandóan növekvő gyülekezetekben. Ezek természetesen Krisztus természetéből fakadó tulajdonságok, amik kiformálják a test középpontját, azonosságát, alapját és fejét.

Ezek a jellegzetes tulajdonságok a következők:

1. egység
2. teljesség
3. tisztaság
4. kiegyensúlyozottság

Ezek Krisztus jellegzetes tulajdonságai, amik organikus módon nyilvánulnak meg egy megfelelő módon és teljesen Krisztus szerint létesített gyülekezetben. E jellemzők megléte vagy hiánya ezért egy „gyümölcs-próba” is, hogy Krisztus – a testületi kifejeződését illetően – valóban a jogos helyén van-e a gyülekezetben vagy nem.

Ez tehát egy rövid vázlat Isten eredeti mintájáról, tervéről és vágyáról a Gyülekezetére vonatkozóan, amit az apostolok által létesített első századi gyülekezetekben látunk megvalósulva.

Hitehagyás

A “hitehagyás” szó a görög “apostasia” szóból származik, aminek pontos jelentése, “apo-“ =“messzi távolra tőle”, és “-stasis” = “egy állás”… azaz egy “messzi távolra állás tőle”.  Hasonlóan fordítható, mint a “szakadás” (2 Thessz. 2:3), ami pontosan egy eltávolodási folyamatot azonosít.

A Gyülekezetet tekintve a legkorábbi időktől kezdve mindig volt egy “eltávolodás” Isten eredeti tervétől. A természeti ember testies törekvése, a világ szelleme és az ellenség kitartó munkája együttesen abba az irányba hatottak, hogy kimozdították a Gyülekezetet a középpontból és eltávolodott Krisztustól minden általa elrendelt dologban, amiknek megléte fontos a Gyülekezet számára.

Ebben a folyamatban két alapvető elv munkálkodik:  a pótlás és az eltávolodás. Az első, hogy Krisztust más dolgokkal pótolják, mint ha Ő nem lenne mindenre elegendő Önmagában és szükséges lenne kipótolni azt. A második, hogy Krisztust eltávolítják és más dolgokkal helyettesítik, mint ha nem lenne elég jelentős Önmagában és könnyedén pótolni lehetne Őt.

Az Újszövetségben látjuk az „eltávolodás” első magvainak gyökeret eresztését néhány helyi gyülekezetben, de az azokra adott apostoli reagálás újra központosítsa, és újra formálja azokat ismét egyedül Krisztus szerint. A korinthusi és a Kis-Ázsiai gyülekezetek (Jelenések 2-3) jó példák erre.

Az első apostolok eltávozása után a történelem során a gyülekezetekben egy jelentős elmozdulás következett be, ami általánosan elfogadottá és gyakorlattá vált, lelkesen támogatva a világi uralkodók által. Az első században a helyi gyülekezeteket több egyenrangú vén felügyelte, a második század közepe táján azonban kialakult az egyszemélyes püspöki vezetés, minden városi gyülekezetben egyetlen, legfőbb vezetővel. Ezzel az eltávolodással egy pótlólagosan beállított ember, Krisztus földi helyettesítőjévé vált.  A püspök vált

• a helyi gyülekezet összegyülekezésének – magához vonzó – középpontjává,
• a gyülekezet azonosítójának kiábrázolójává,
• a gyülekezet hitelességét és azonosságát meghatározó alappá,
• a gyülekezetet működtető fejjé.

Valójában tehát Krisztus helyett a püspök vált a helyi gyülekezet középpontjává, azonosítójává, alapjává és fejévé.

Ebből a pótlásból fejlődött ki az egész Római Katolikus rendszer. Ennek a rendszernek a betetőzése és helyettesítési alapelvének végső megtestesítése a Pápa személye, aki szégyenérzet nélkül viseli a“Krisztus földi helytartója” címet, ami pontosan azt jelenti, hogy „Krisztus helyettesítője”. A helyettesítés ellenére még mindig az Úr Jézus Krisztust dicsőítették, prédikálták, hittek benne, követték és többnyire neki szolgáltak. Krisztust először csak egy elkülönített ember, később már emberek felhatalmazott osztálya helyettesítette, ezért a későbbiekben már nem volt közvetlen, azonnali kapcsolat a csorbítatlan középpont, a legfelsőbb és mindenre elegendő Krisztus és az emberek között, ahogyan azt az Atya elrendelte a Gyülekezetben.

Ennek a rendszernek a „kölcsönhatáson alapuló fejlődése” és a pótlási alapelve az, ami kezdettől fogva uralta a keresztyénséget. A Protestáns Reformáció sem volt képes megtörni ezt az erősséget, hanem csak “protestáns ruhába öltöztette” az uralkodóvá vált gyülekezeti struktúrát. A Protestáns Reformáció a Bibliával és a pásztor/tanító beállításával helyettesítette a katolikus Eucharisztiát és a püspököt, mint annak középponti és elsődleges alapelve, kifejlesztve annak “bonyolult – kölcsönösen alapuló – rendszerét”.

Főként a hagyomány pszichológiai és szociológiai erejének köszönhetően azonban a gyülekezet működési módja lényeges természetét tekintve alapvetően változatlan maradt, csak annyi történt, hogy a Római Katolikus rendszer egy Protestáns rendszerre változott. Ugyanazok az alapelvek és formák folytatódnak a mai napig mindkét fő áramlatban.

Ennek következtében – a négy alakító tényezőt tekintve – Krisztus az egész keresztyén világban eltávolításra és pótlásra került a Gyülekezetekben, szemben azzal, ahogyan az Egyház eredetileg létesítésre került: egyedül Krisztusban, aki a Gyülekezet egyedüli középpontja, a legfőbb azonosítója, egyedüli alapja és elvitathatatlan feje.  Nem csak ezeket, de az egység, a teljesség, a tisztaság és a kiegyensúlyozottság jellemzőket is módszeresen pótolták a megosztottsággal, a megcsorbítással, a tisztátalansággal és kiegyensúlyozatlansággal.

A hitehagyás alapelve, ami végigkíséri a keresztyénség minden áramlatát, visszavezethető annak forrásához, a korai második században általánosan elterjedt elmozduláshoz.

Hagyomány és hitehagyás

Ez meghatározza az alapját egy új kérdés felvetésének, ami különösen fontos számunkra ebben a részben: „milyen a kapcsolat a hagyomány és a hitehagyás alapelve és folyamata között?” 

Valójában nehéz lenne túlbecsülni a hagyomány jelentőségét a hitehagyásnak ebben a folyamatában, mivel az bizonyíthatóan a legjelentősebb munkálkodó erő. Amikor megértjük a hagyomány pszichológia és szociológia erejének bonyolult dinamikáját, akkor kezdjük megérteni, hogy miért is tartunk ott, ahol ma vagyunk.

Amint azt már megállapítottuk, a hitehagyás folyamata akkor kezdődik el, amikor a Gyülekezet egy része minden dologban kezd kimozdulni a Krisztus központúságából, a legfelsőbb és mindenre elegendő voltából tekintettel annak szellemi életére és gyakorlati kifejeződésére. Amikor Krisztust bármiféle módon elkezdik pótolni és elmozdítani a középpontból, különösen a már említett négy elsődleges szempont valamelyikét illetően, akkor a gyülekezet kifejeződése kezd eltávolodni attól a ponttól, ahol az egység, a teljesség, a tisztaság és kiegyensúlyozottság egyaránt fellelhető.

Következésképpen, amikor az egység elmozdul a helyéről a megosztottság és a szakadás kezd belopózni; a teljességet elmozdítva a helyéről a megcsorbítás és a bekorlátozottság kezd bejönni; a tisztaságot elmozdítva a helyéről a korrupció és a megtévesztés kezd teret nyerni; a szellemi kiegyensúlyozottságot elmozdítva a helyéről a túlzások és a torzulások kezdenek teret nyerni.

Vegyük számba ezeket a negatív hatásokat, amik egyre nyilvánvalóbbá váltak az idők folyamán, amikor Krisztus helyett további pótlásokat és helyettesítéseket alkalmaztak a szellemi hiányosságok kozmetikázására, a kiegyensúlyozatlanság ellensúlyozására, a vágyott eredmények kikényszerítésére és az engedelmesség biztosítására. Például: önkényeskedést, törvényeskedést, szektás büszkeséget, lelki manipulációt, vallásos túlzásokat, világias szórakozást, érzékekre ható műsorokat, „díszes épület-komplexumokat” és hasonlókat alkalmaztak megmagyarázva mindazokat a próbálkozásokat a „Szentírással”, amiket egyedül Krisztus végezhet el.

Az idő előrehaladásával ez további szellemi csorbuláshoz, tisztátalansághoz, torzuláshoz, az egység megbontásához vezet folyamatosan mélyítve a folyamatot. Minden egyes további „réteg” hozzáadásával tanítások és gyakorlatok honosodnak meg és szűnnek meg, ami egyrészt táplálja, másrészt megkönnyíti a pótmegoldások alkalmazását. Ezek a „hagyományok” óriási pszichológiai és szociológiai erővel rendelkeznek az egyének gondolkozásmódjának és a közösségi normák alakításában. Az erőhatások mindegyike, amiket ennek a sorozatnak a 2. és 3. részében megtárgyaltunk, elkezdi kifejteni a maga kölcsönhatásait egyéni és közösségi szinten egyaránt. Végül a kifejlődött „bonyolult kölcsönhatáson alapuló – rendszer”  a csoport körül „lezárja” azokat a pótlásokat, helyettesítéseket és hagyományokat, melyeket a csoport elfogadott és alkalmazott. Ahogyan ez a folyamat lépésről-lépésre halad előre, egyre több réteg rakódik egymásra és erősítik egymást, végül teljesen javíthatatlanná válik és ez a hitehagyás állapota. A hagyomány halálos szorítása erősen bekorlátozza az egész működési módot és többé nem engedi el. Végül minden szellemi élet eltávozik a közösségből és beáll a szellemi halál, a „hullamerevség”.

Ahogyan minden mozgalom ezt a kiszámítható fejlődést követi és növekvő mértékben hitehagyottá válik, úgy – általában belső kezdeményezésre – újabb mozgalmak tűnnek fel, amelyek szükségesnek tartják széttörni az őket körülvevő külső rendszert, aminek ők is része voltak.  A régi tömlőben lévő “újbor” egy új „borostömlőt” keres az új tartalom számára. Ezek a feltörekvő csoportok természetüket tekintve általában konzervatívak és a frissen kialakított látásaikkal és meggyőződéseikkel elsősorban az előző rendszer hiányosságait igyekeznek korrigálni. Mivel könnyebb az embereknek kijönni egy rendszerből, mint hogy „egy rendszer kijöjjön belőlük”, ezért különösen ritka, hogy ezek a szárnybontogató csoportok meglássák a probléma valóságos gyökerét, azaz Krisztus pótlását és eltávolítását azon a négy lényeges területen, amiről beszéltünk. Helyette Krisztus pótlására egy sor új dologgal hozakodnak elő: középpont, ami körül kiformálódnak és összegyűlnek, azonosság, ami összekapcsolja őket, és amiről felismerhetők, alap, amin egységessé váltak és felépülnek, fej, ami vezeti és táplálékkal látja el őket. Ezek a csoportok ezért a kezdetektől fogva hibás és téves feltételezések alapján építkeztek, ami eltávolította őket az igazi egységtől, a teljességtől, a tisztaságtól és a kiegyensúlyozottságtól. Ez nem lenne hosszú életű, ha nem adnának hozzá újból és újból pótlásokat és helyettesítéseket a “bonyolult- kölcsönhatáson alapuló – rendszerükhöz” annak érdekében, hogy “elleplezzék a szellemi hiányosságaikat, ellensúlyozzák a kiegyensúlyozatlanságukat, kierőltessék a vágyott eredményeket és biztosítsák az engedelmességet”. Ezeket további biblikusnak tűnő tanításokkal és gyakorlatokkal támasztják alá (azaz nem-biblikus hagyományokkal), és eltaláltátok; a folyamat önmagát ismétli újból és újból.

Egy induló új csoportnak vagy mozgalomnak valójában ez a tágabb értelemben vett mintája. Mindegyik a maga számos másodlagos alakító alapelveit, ami közöttük és rajtuk keresztül „hagyománnyá” vált, olyan gyakran ismétli az egész keresztyén világban, hogy az a keresztyén tömegek hallgatólagos “közösségi jóváhagyása” által továbbadásra kerül.  Olyan mértékben elfogadottá és támogatottá válik, hogy senkinek sem szúr szemet és senki sem kérdőjelezi meg azt komolyan. Akik mégis megkérdőjelezik, azokat elküldik, mint “különcöket” és “beilleszkedni képteleneket”, miközben, valójában a keresztyén tömeg az, ami „eltávolodott” (kilóg) a középpontból, vagyis hitehagyott!

A vég felé

A hitehagyásnak ez a folyamata a hagyomány pszichológiai és szociológiai ereje által táplálva és megerősítve folytatódni fog a vég idejéig. Ez az idők végén egy egyesített (globális) világ, hamis vallási és politikai rendszerében éri el a csúcspontját, ami egy Titok, a Nagy Babilon, a föld utálatosságainak és paráznaságának anyja, ami fölött az Anti-Krisztus, az utolsó „Krisztus-helyettesítő” fog uralkodni. A hitehagyás folyamata ekkor jut teljességre.

~ ~ ~

Ez azonban nem a teljes történet!  Istennek is megvan a maga eredeti terve, ami az utolsó napokban a tetőpontjára jut és beteljesedik. Ő fogja tökéletességre vinni a győztes maradékot, a Menyasszonyt, a Bárány Feleségét, aki felett szeretetteljes módon fog uralkodni a győzedelmes Vőlegény Király. Krisztus újra visszakerül az Őt megillető jogos helyére az övéi között a Gyülekezetben. Ily módon a Gyülekezet meg fogja testesíteni és be fogja mutatni az Úr Jézus Krisztus dicsőségét, szuverenitását, központosságát, elsőségét és mindenre elegendő voltát minden dologban. Ez a helyreállítás a második alapelv, ami meg fogja határozni a Gyülekezetet az utolsó napokban!

A következő részben meg fogjuk nézni az Isten szerinti helyreállítási folyamat megvalósulását a vég idején, amit ugyancsak a hagyomány pszichológiai és szociológiai ereje fog táplálni és megerősíteni!

forrás:

https://keskenyut.wordpress.com/2014/10/05/hagyomany-es-hitehagyas-david-bolton/

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat