ÚJÉVI GONDOLATOK
"Senki sem tudja, mit hoz a 2018-as esztendő, egyéni életünkben és globalizált világunkban, amelynek a történései immár minden emberre kihatnak valamiképpen. Sejtéseink szerint több borút, mint derűt várhatunk. Az életöröm és a reménység azonban akár a legzordabb körülmények között is nélkülözhetetlen számunkra. Csakis így őrizhetjük meg testi-lelki egészségünket, és élhetünk értékes életet.
Íme, egy ősrégi recept arra vonatkozóan, hogy milyen életfilozófia segíthet ebben minket: „Megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.” (Pál apostol Filippibeliekhez írt levele 4,11) Amelyekben éppen „vagyok” – azaz minden körülmények között. Vigasztaló, hogy azt írja: ez megtanulható. De vajon hogyan?
Három alapvető dolog szükséges ehhez:
Amennyiben őszintén, valódi bizalommal segítségül hívja az ember Istent, egész életéhez és minden dolgához, a következő történik: Nem vesz ki az élet küzdelmeiből, de mintegy „patikamérlegen” kiméri, hogy mi válik jellemfejlődésünk javára, és mindig megmutatja, biztosítja a kivezető utat minden válságból. Pál apostol így fogalmazza meg az isteni gondviselésnek ezt a törvényszerűségét: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb megpróbáltatni, mint elszenvedhetitek, és a megpróbáltatással együtt a kimenekedést is megadja...” (Pál apostol Korinthusbeliekhez írt I. levele 10,13) Az apostol szerint Isten jellemének a változhatatlansága szavatolja ennek az ígéretnek a bizonyosságát. Bármilyen életkörülményben megőrzi bátorságát és reménységét az az ember, aki a Szentírásból nyert Isten-ismerete és személyes tapasztalatai alapján így gondolkodik Isten gondviseléséről: „Semmi rossz hírtől nem fél; szíve erős, az Úrban bizakodó.” (Zsoltár 112,7)
Igen egyszerűen fogalmazhatjuk meg ezt az életcélt: amíg egy ember van, akinek segíthetek, érte valamilyen szolgálatot tehetek, nem vagyok sem munkanélküli, sem céltalan. Ez az életcél elveszíthetetlen, mert lelkileg-testileg segítségre szoruló ember mindig van, mindig lesz körülöttünk. Igaz viszont az, hogy a mi együttérző szeretetünk véges és törékeny. Erről az oldalról bizonytalannak tűnhet a szóban forgó életcél. Isten azonban az igaz szeretet új és új tartalékait tudja adni az embernek, amint Pál apostol mondja: „Isten szeretete kitöltetik a szívünkbe.” (Pál apostol Rómabeliekhez írt levele 5,5) Lehet szeretetet kérni Istentől az emberek iránt – különösképpen az olyanok iránt, akik természetes érzelmeink szerint nehezen elhordozhatók – és az olyan feladatokhoz, amelyek terhesek, fárasztóak, amolyan nemszeretem munkák. Ha igaz felebaráti szeretettel tudunk viszonyulni az ilyen emberekhez, ha szeretetből tudjuk végezni a nem örömteljesnek ígérkező feladatokat is, akkor ezek könnyűvé és értéket közvetítővé lesznek nemcsak a mi számunkra, hanem mások számára is.
Az értelmes hittel hívő keresztény ember látóhatárán ott fénylik ez az ígéret: „De mi új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” (Péter II. levele 3,13) Akármilyen a jelen, akármilyen aggasztó a jövő az emberi realitások szerint, ott van ez a hatalmas „de”. Sok keresztény számára is elhomályosult ez az ígéret, nem tudják realitásnak tekinteni. Aki alaposan utánanéz a Bibliában annak, hogy milyen alapokon nyugszik az újjáteremtett Földre és az eljövendő Isten országára vonatkozó sok-sok bibliai ígéret, és mennyi - előzőleg hihetetlennek látszó - történelmi prófécia teljesedett be hajszálpontosan a maga idejében, az valóságos reménységnek fogja tekinteni a szóban forgó nagy ígéretet. Ezért mindenkor értelmét látja annak, hogy emberekért, az emberi jövőért munkálkodjék. Gyönyörűen zárul egy ószövetségi zsoltár: „Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé.” (Zsoltár 37,37)
Az egyén számára ez természetesen csak akkor bátorító reménység, ha bizonyosság számára, hogy lesz feltámadás - újjáteremtett testben, a személyiség azonosságával örök életre - Jézus Krisztus visszatérésekor, ha elfogadja Isten gyógyító munkáját, hogy megszabadítsa őt bűnbetegségéből, én-középpontúságából. Sok ember ezt hihetetlennek tartja. De akinek van készsége és kitartása utána járni annak, hogy mi a feltámadásra, illetve az én-től való szabadulásra vonatkozó reménységnek az alapja, az már nem fogja ezeket képtelenségnek tartani. Csupán csak az is meggondolandó, amit a 17. századi természettudós és nagy gondolkodó B. Pascal így mond: „Milyen meggondolásból állítják, hogy nem támadhatunk fel? Mi nehezebb, megszületni, vagy feltámadni, az-e, hogy ami sohasem volt, legyen, vagy hogy továbbra is legyen, ami egyszer már volt? Nehezebb-e vajon életre születni, mint az életre visszatérni? A megszokás miatt az egyiket könnyűnek, a megszokás hiánya miatt a másikat lehetetlennek tartjuk: paraszti észjárás!” (222. töredék)
A fenti három dolog az egyetlen megbízható „recept” az életöröm és a reménység megtartására minden körülmények között. Senki számára sem megközelíthetetlen vagy elérhetetlen. Az a hozzáállás szükséges csupán, amiről ugyancsak B. Pascal így ír: „Íme, ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek, és mindenütt csak homályt látok. A természet nem tár elém semmit, ami ne indítana kételkedésre és nyugtalanságra. Ha nem látnék benne semmi olyat, ami istenségre utal, a tagadás álláspontjára helyezkednék; ha pedig mindenütt egy Teremtő jegyeit fedezném fel, megnyugodnék a hitben. De mivel túl sokat látok a tagadáshoz, és túlságosan keveset a megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok. ... Így azonban nem tudva, mi vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem ismerem sem a helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erővel törekszik megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse; az örökkévalóságért semmit sem találnék túlságosan drágának.” (229. töredék)
Szeretettel, a valódi életöröm és reménység állhatatos keresését, megtalálását kívánva:
Vankó Zsuzsa