LÉLEK-BARÁT

Szabadulás – Watchman Nee

Az élet törvényének működésmódja

I. Félreértett kereszténység

A Róma 7-ben ábrázolt ember ismertetőjele – mint már mondottuk – az, hogy saját akaraterejére támasz­kodik. Noha a jót akarja, magatartása mégis mindig visszás. Ezért is szól így: „Mert nem a jót cselek­szem, amelyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok”. Jósága nem terjed túl az akara­ton. Talán azzal a gondolattal vigasztalhatja magát: „Végül is átadtam az életemet Istennek; Isten akaratát kívánom cselekedni, és nem akarok semmiféle közös­séget a világgal. Nem akarok bűnt elkövetni. Gyűlö­löm a bűnt, és Isten színe előtt eldöntöttem, hogy egyedül Őt akarom szolgálni. Egyetlen vágyam; hogy Istennek kedves legyek.” A Róma 7-ben leírt ember nyilván mindezt elmondhatja magáról – de ezzel az­után el is érkezett lehetőségei határához. Miért? Mert súlyos tévedésben van. Úgy véli, hogy a jó cselekvé­sére való képessége saját akarati döntésétől függ. Nem ismeri fel, hogy a jó, vagy a rossz cselekvése nem akarat kérdése, hanem egy törvényé, és még a legelszántabb döntése is – hogy a jót választja – vere­séghez és csalódáshoz vezet.

Kísérlet az önuralomra

Bizonyára vannak köztünk olyan testvérek, akik el­mondanák Pállal: „Valóban szeretném Isten akaratát cselekedni; szeretnék neki kedves és iránta engedel­mes lenni. De miért sikerül ez mindig olyan rosszul? Miért nem tudom elérni azt, amire oly buzgón törek­szem? Mert amit cselekszem, egyáltalában nem az, amit tulajdonképpen cselekedni akarok!” Sokan van­nak köztünk, akik csodálkoznak azon, hogy nem ké­pesek megvalósítani, amit elhatároztak magukban, és hogy olyan dolgokat művelnek, amelyeket egyáltalán nem szándékoztak megtenni. Engedjétek meg, hogy a következőket mondjam nektek: Isten nyomatékosan meg akar minket győzni arról, hogy saját akaraterőnk nem elegendő ahhoz, hogy mindennapi életünk csele­kedetei felett úrrá legyünk.

Akik saját akaraterejükből élnek, azoknál igen nagy szerepe van az önuralomnak. Kérem, ne értsetek fél­re: nem akarom ezzel azt mondani, hogy a keresztények ne uralkodjanak önmagukon. De sok keresztény ember élúgy, ahogyan leírtam. Teljes akaraterejüket bevetik, és újra meg újra összeszedik magukat. Higgyétek el nekem, rendkívül kimerítő dolog kereszténynek lenni, ha ez azt jelenti, hogy szüntelenül ural­kodnunk kell magunkon. Azt gondoljátok: Aki keresztény módon akar élni, annak gondosan ügyelnie kell arra, hogyan eszik, hogyan jár, hogyan ül le és hogyan beszél. Reggeltől estig uralkodnia kell magán, hogy legalább valamennyire hasonlítson egy keresztény emberre. És ha csak egy kicsit lazít, máris elve­szett. – Ilyen állapotban van igen sok keresztény em­ber. Uralkodnak magukon. Kényszerítik magukat, hogy keresztény módra éljenek. (Ez éppen olyan, mint amikor valaki megpróbálja, hogy a vizet fölfelé folyassa.) Olyan életre kényszerítik magukat, amely nem felel meg az emberi életnek. Mi történik, ha olyan cselekvésmódra kényszerítem magam, mint ahogy másvalaki cselekszik? Ilyenkor minden akarat­erőmet össze kell szednem. Világosan hangsúlyoztuk, hogy akaraterőnket az élet törvényével kell helyettesí­tenünk.

Keresztyén szerepet játszani

Nyilvánvaló: ha oly sok energiádba kerül, hogy keresztény módra élj, akkor egyáltalán nem vagy az, akivé lenni próbálsz. Mert ha valóban az lennél, ak­kor ez nem kerülne erőfeszítésbe! Nehezedre esik, hogy sok mindent ne láss meg többé, és sok dolgot ne cselekedj többé! Túlságosan szívesen megennéd azt, ami azelőtt oly nagyon ízlett. Sokszor kell elnyomnod magadban a kívánságot, nehogy kimondj valamit, amit nem szabad kimondanod, vagy elmenj valahová, ahová egy keresztény embernek nem szabad elmen­nie. Valójában mindezt nagyon szívesen megtennéd, tulajdonképpen egészen természetesnek tűnik, hogy megtedd, de elhatároztad, hogy megtartóztatod ma­gad. Ha mi kínaiak például megpróbálunk egy ide­gen nyelvet megtanulni, ez nem megy csak úgy ma­gától: kényszerítenünk kell rá magunkat. De ha arról van szó, hogy kínaiul beszéljünk, ez nem kerül semmi fáradtságunkba, akár álmunkban is meg tudjuk tenni.

Elképzelhető-e, hogy valaki, aki Sanghajból szárma­zik, így kell hogy szóljon magában: „Feltettem ma­gamban, hogy most Sanghaj-dialektusban fogok be­szélni, arra figyelek minden erőmmel, nehogy manda­rin-dialektusban beszéljek. De vajon kell-e közben ar­ra vigyáznom, nehogy áttérjek valami más idegen nyelvre!”? Nos, ez elképzelhetetlen. – Mivel Sanghaj­ban születtél, ott nőttél fel, magától értetődő termé­szetességgel ezt a dialektust beszéled, anélkül hogy bármiféle akarati erőfeszítésedbe kerülne. Én azonban nem Sanghajból való vagyok, és ha ezt a dialektust akarom beszélni, minden erőmet össze kell szednem, úgyszólván kényszerítenem kell rá magamat.

Megpróbálsz akaraterőd útján olyan valaki lenni, mint aki valójában nem is vagy. Vegyük erre példának azt a tényt, hogy mi emberek csak szárazföldön tudunk megélni. Ha megkísérelnénk vízben élni, ahhoz min­den akaraterőnkre szükség lenne. Szárazföldön élni számunkra teljesen természetes, és nem kell hozzá semmiféle akarati erőfeszítés. Hasonló módon számos úgynevezett keresztény élete és munkája egyáltalán nem keresztényi. Az ilyen emberek nem keresztények, csupán megpróbálnak úgy viselkedni, mintha azok volnának, és sok időt és energiát fordítanak arra, hogy keresztény cselekedeteket vigyenek véghez. Tu­lajdonképpen egészen mások, de megkísérlik, hogy egy bizonyos módon viselkedjenek. Azt gondolják magukban: „Azok a keresztények, akiket ismerek, mindig énekelnek és azt mondják: „Halleluja!”; és mivel én is keresztény vagyok, én is énekelni fogok és halleluját fogok mondani.” De milyen erőfeszítésbe is kerül az ilyen éneklés és halleluja-mondás, amikor valaki csak játssza a keresztény szerepet!

Két lehetséges magyarázata van annak, hogy miért kell egyeseknek minden akaraterejüket összeszedni, hogy keresztény módra éljenek:

–         vagy még egyálta­lán nem tértek meg és nem születtek újjá, azaz Isten élete nincs meg bennük, és ezért minden energiájukra szükségük van ahhoz, hogy utánozzák a keresztény életet;

–         vagy pedig újjászülettek ugyan, de nem hisz­nek abban, hogy Isten új életet is ajándékozott nekik. Megvan ugyan bennük ez az isteni élet, de attól füg­getlenül élik a maguk életét. Nem hisznek abban, hogy az az élet, amelyet az újjászületés által ajándék­ba kaptak, már legyőzte a bűnt. Ugyanúgy nem hisz­nek abban, hogy a bennük lévő új élet elnyeli a halált. A vétkezés szokásukká lett, és olyan gyakran marad­nak alul a bűn elleni harcban, hogy hajlandók azt hin­ni: a keresztény élet már csak ilyen.

De – áldott legyen az Úr – nem ez a normális helyzet. Csak mivel az újjászületéskor nem tapasztalták meg az isteni élet mindenek feletti győzelmes erejét, azért mérik a keresztény életet saját gyöngeségükhöz. Áldott az Isten, hogy ez az élet ma is oly erős, mint egykor volt. És azoknak élete, akik mernek hinni Isten Igéjé­ben, fel fogják mutatni az isteni életet a maga teljes erejében – nem kevésbé hatalmasan, mint a régmúlt időkben.

II. Bízzunk a bennünk lévő élet Lelkének törvényében

Fedezzük fel az élet törvényét!

„Mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének tör­vénye megszabadított engem a bűn és halál törvényé­től:” Nem valami újfajta kegyelemre, hanem új kije­lentésre van szükségünk. Nem valamilyen új kegyel­mi ajándékra van szükségünk, hanem arra, hogy meg­nyíljon a szemünk. Annak kell bennetek megvalósul­nia, amit Isten már előzőleg adott. A Krisztus Jézus­ban való élet Lelkének törvénye már munkálko­dik. Itt ez az ige múlt időben van: „megszabadított” engem. Nem azt olvassuk tehát: „meg fog szabadíta­ni”, sem nem azt, hogy „meg tud szabadítani’, sem azt „bizonyos, hogy meg fog szabadítani”, hanem „megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.”

Hinnünk kell az új törvény erejében

Valószínűleg mindnyájan tudjátok, hogy a nevem: Nee; már több, mint 30 éve így hívnak. Éjjel-nappal ez a nevem: „Nee”. Semmi szükség arra, hogy min­dennap újra eldöntsem, hogy Nee-nek hívnak, és soha semmi erőfeszítésembe sem került, hogy ezt a nevet viseljem. Miért van ez így? Azért, mert a nevem való­ban „Nee”. Nem kell erőlködnöm, hogy azzá legyek, ami már vagyok. Mert ha nagyon igyekszem valaminek látszani, akkor egészen bizonyos, hogy nem va­gyok az, aminek látszani igyekszem.

Sok ember attól tart, kínos következményei lennének annak, ha abbahagynák a keresztény látszatra való tö­rekvésüket, ha nem élnének szüntelen összeszedett­ségben, ha levetnék keresztény álarcukat. Így gondol­koznak: „Nem merem önmagamat adni úgy, amint vagyok. Mert ha ilyen nagy önuralom mellett is ilyen sokat beszélek, mi lenne akkor, ha nem uralkodnék magamon? És ha ilyen kínos önkontroll mellett is annyit vétkezem, mi lenne akkor, ha nem uralkodnék magamon?” Nos, hadd nyugtassam meg azokat, akik így gondolkoznak: „Ha hiszel abban, amit Isten már neked ajándékozott, és elengeded magadat, akkor nem a mélységbe zuhansz, hanem Isten törvényének ölébe. Akaraterőddel sohasem leszel képes a bűn és ha­lál törvényének ellenállni.” De – hála az Úrnak – van egy másik törvény is: az új élet törvénye, amely a bűn és halál törvénye fölött áll. Áldjuk érte Istent! Nem­csak új élet van, hanem új élet törvénye is.

Az élet törvénye szüntelenül hat

Nagyon örülök annak, hogy ez az élet: törvény! Isten nemcsak a Szentlelket adta nekünk, hanem a Szentlélek törvényét is; nemcsak az életet, hanem az élet törvényét is! Korábban a halál hatalmi terüle­tén belül éltünk, ahol a bűn és halál törvénye tartott hatalmában. Akkor nem kellett a bűn mellett dönte­nünk és ezt mondanunk: „No, most az egyszer vét­kezni fogok”, akkor törvény volt a bűn, és nem is ha­gyott más választást, mint hogy vétkezzünk.

Isten nemcsak új életet adott nekem, amelynek alap­ján olykor-olykor még jó is tudok lenni, hanem ne­kem adta az élet törvényét, és ez a törvény szüntele­nül hat bennem. Legyünk már egyszer tisztában azzal, hogy a bűn és a halál is törvény. És pontosan úgy, ahogy azok szüntelenül hatnak, és mindig ugyanazok­kal a következményekkel, kivételt nem ismerve, ugyanúgy az Istentől adott élet is szüntelenül hat ben­nünk, soha nem tesz kivételt, és semmiféle változás­nak sincs alávetve. Mivel pedig nemcsak ez az isteni élet van meg bennem, hanem az élet törvénye is, ezért merészelek élni különösebb önfegyelem nélkül is, mert tudom, hogy bennem egy isteni törvény munkál­kodik, tudom, hogy az Úr ilyen nagy kincset ajándé­kozott nekem; hogy ne az enyém legyen a dicsőség, hanem az Úré!

Ha ezt meglátjátok, akkor Istent fogjátok dicsőíteni. Akkor meg fogjátok érteni, hogy kereszténységünk nem akaratunktól függ, hanem a bennünk lévő isteni élettől. Ha az új élet törvénye alatt éltek, azt a csodá­latos felfedezést teszitek, hogy már semmi hatása nincs rátok a régi törvénynek. Olvassuk csak el még egyszer az Igét: „A Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől”. Ez az Ige nem azt mondja ki, hogy a bűn és halál törvénye megsemmisült, hanem azt, hogy ti megszabadultatok tőle. Ez a törvény még léte­zik, de ti kiszabadultatok a hatósugarából, és egy má­sik törvény hatalma alá kerültetek.

Ahol élet van, ott ennek az életnek a törvénye uralkodik

Figyeljük meg az ég madarait. Ha meg tudnánk kér­dezni tőlük, hogy félnek-e a nehézségi erő vonzásától, azt felelnék, hogy: soha nem hallották „Newton” nevét, és nem ismerik a nehézségi erő törvényét sem. Ők csak repülnek, mert az ő életüknek ez a törvénye. Nemcsak hogy olyan életük van tehát, amelyben szállni tudnak, hanem olyan az életük, amelynek tör­vénye képessé teszi őket a nehézségi erő legyőzésére. Ha egy hideg téli reggelen korán felkeltek és meglát­tok a havon feküdni egy halott verebet, akkor láthatjá­tok, milyen erős a nehézségi erő. Lehúzta a kis vere­bet a földre. Mert csak addig van meg benne az a tör­vény, amely legyőzi a nehézségi erőt, amíg élet van a kis verébben. Mihelyt ez az élet eltűnt belőle, meg­szűnt hatni az élet törvénye is, és erőre kapott a ne­hézségi erő.

Áldott az Úr, amiért olyan kegyelmes volt hozzánk, hogy új életet adott új törvénnyel együtt, úgyhogy számunkra a „nehézségi erő” (a bűn és halál törvénye) mintha nem is léteznék. Megvan ugyan, de mi úgy vagyunk vele, mintha nem is lenne. Isten nem semmi­sítette meg, de adott egy másik törvényt, mégpedig az életnek törvényét, amely semlegesíti a „nehézségi erő” törvényét. Akár állunk, ülünk vagy járunk, érez­zük bizonyos mértékig a nehézségi erőt, csak ha fek­szünk, akkor nem érzünk belőle semmit. S a földi éle­tünk vége felé lesz egyre jobban érezhető a nehézségi erő. Aki megpróbált már egy holttestet felemelni, az tudja, milyen nagy ez az erő valójában.

Tapasztaltátok-e valaha is, milyen nehéz egy türel­metlen keresztényt csak egy kicsit is türelemre inteni? Isten egyikünktől sem kéri, hogy más legyen, mint amilyen. Törvényt helyez belénk, és ennek a törvény­nek a működése kezeskedik a megfelelő cselekvésről. Mihelyt ez a bennünk lévő törvény hatni kezd, úgy tűnik, mintha a bűn már megszűnne létezni, és mintha megszűnne a halál hatalma is. Ha nagyon jól érzem magam, elmehetek sétálni anélkül, hogy észrevenném a nehézségi erő létezését – az életnek törvénye felül­múlja a nehézségi erőt. Bárcsak a gyakorlatban is megtapasztalnánk, hogy mi az élet Lelkének tör­vénye, és hogyan munkálkodik bennünk!

III. Az élet törvényének kihatásai

Minden keresztény ismeri Isten akaratát

Nézzük ezt a törvényt először is az ismeret szemszö­géből. Isten minden gyermekének életében megmutat­kozik az élet Lelkének törvénye azáltal, hogy ké­pes megismerni Isten akaratát. Látjátok-e világosan, hogy alapjában véve nincs olyan keresztény, aki tu­datlan lenne ezen a téren? Természetesen itt csak a valóban keresztényekről beszélünk. Ha valóban keresztény lettél, szinte magától megvan benned ez az ismeret.

Az élet Lelkének törvénye minden dologban meg­adja a szükséges ismeretet. Egyetlen keresztény sem állíthatja magáról, hogy nem ismeri Isten akaratát. Azt talán be kell vallania, hogy nem mindig hallgatott az Úr szavára, de azt sohasem állíthatja, hogy az Úr nem szólt hozzá. Előfordulhat-e egyáltalán olyan eset, amikor valóban ne tudnánk, hogy egy bizonyos dol­got megtegyünk-e vagy sem? Nem, soha! Minden keresztény – Istennek még a leggyöngébb gyermeke is, még az is, aki csak épp hogy újjászületett, vagy na­gyon fiatal – magában hordozza az élet törvényét, és ez a törvény megmutatja neki, hogy mit tegyen. Kü­lönböző helyeken sok hívővel találkoztam már, és le­vontam az alábbi következtetést: Istennek nincs egyetlen olyan gyermeke sem, aki ne ismerné az Isten akaratát. Vagy azt állítod, hogy nem veszed észre pél­dául, amikor túl sokat beszélsz? Nem mozdul-e meg benned valami ezzel a tulajdonságoddal szemben? Nem kell vajon elismerned, amikor kinyitod a szádat, hogy bizonyos megjegyzést tégy, valami legbelül azt mondja: ezt ne mondd ki! Higgyétek el: a bennetek lévő élet törvénye szüntelen észreveteti magát.

Az élet törvénye vezet

Csodálkozom Istennek azokon a gyermekein, akik úgy vélik: elnyerhetik az isteni életet anélkül, hogy ennek az életnek a törvényét elnyernék. Nagyon külö­nös lenne, ha úgy nyerhetnénk el ezt az életet, hogy vele együtt nem kapnánk meg az élet törvényét is. Az élet és annak törvénye összetartoznak. Testvéreim, ahol csak élet van, ott megtaláljátok ennek az életnek a törvényét is. Egyik a másiktól nem választható el. Ha isteni élet van benned, és tudni akarod Isten aka­ratát, megtapasztalod, hogy megvan benned annak is­merete is, mégpedig nemcsak az ún. nagy ügyekben, hanem a mindennapi élet kicsiny dolgaiban is. Ha pl. nagyobb lármával mégy fel a lépcsőn, mint amennyi szükséges hozzá, már jelentkezik egy belső hang: ne csapj akkora zajt! A lépcsőn való felmenetel kétségkí­vül nem nagy ügy, de ha hangosabban mégy fel, mint szükséges, ez a belső hang figyelmeztet erre. Vagy egy másik példa: Látogatóba mentél egy ismerősöd­höz, és ki akarsz emelni egy könyvet a könyvespolc­ról, hogy belelapozz. Ekkor valami azt mondja ben­ned: „Ne tedd! Ez a könyv nem a tiéd. Hogy is vehet­néd ki anélkül, hogy engedélyt kérnél rá?” Az isteni élet törvénye valósággal bennünk van, csak sokan nem hajlandók ennek a törvénynek megfelelően élni.

Az élet törvénye megváltoztatja magatartásunkat

Egyszer beszélgetés közben egyik barátom mondta: „Azt hiszem, hogy azok, akik az élet törvénye szerint élnek, előkelő emberek lesznek.” „Hogy érted ezt?” – kérdeztem, mire ő így válaszolt: „Az ilyen igazi úri­ember lesz.” Ez a barátom pedagógus, meg volt győ­ződve arról, hogy a nevelésnek önmagában nincs ilyen átalakító hatása. Szívünk legmélyén azonban van egy törvény, amely tudatja velem, hogy tisztelet­ben kell tartanom mások jogait. Ez a törvény ilyen dolgokat közöl: „Túlságosan hangosan beszélsz!” vagy: „Most nem jól tetted, hogy nevettél” vagy: „Ez most rosszindulatú megjegyzés volt részedről.” Szám­talan helyzetben mutatja meg ez a törvény, hogyan cselekedj. Sok hívő azzal mentegeti magatartását, hogy falun nőtt fel, és nem élvezhette a jobb nevelte­tés áldásait. Ez az érv nem helytálló. Csak egyet kér­dezek tőle: „Elnyerted-e az Úrtól való életet, vagy nem?” Mert mihelyt valaki elnyerte ezt az életet az Úrtól, ugyanakkor megkapta ennek az életnek a törvé­nyét is; és ez a törvény már benne van, úgyhogy az élete lényegében azonos Isten életével. És ha ez így van – hogyan is tehet valaki rosszat anélkül, hogy ész­revenné? Miért? Nem azért, mintha az életet és az élet törvényét nem kapta volna meg, hanem azért, mert soha nem tanulta meg, hogyan kell a gyakorlati életben követni a benne lévő életnek a törvényét.

Az élet törvénye képessé tesz a szeretetre

Az élet törvénye azonban nemcsak abban nyilvánul meg, hogy felismerjük általa Isten akaratát. Például nehezedre esik egy testvérrel kijönni: állandóan fe­szültség van köztetek. Szeretnéd, ha tudnád őt is sze­retni, és el is határozod magadban, hogy szeretni fo­god. Imádkozol, hogy Isten adjon erőt ahhoz, hogy szeretni tudjad, és elhatározod, hogy elmész hozzá. Mihelyt azonban szembekerülsz vele, meg kell állapí­tanod, hogy hiába igyekszel, nem tudod szeretni őt. Nagy erőfeszítéssel annyit el tudsz érni, hogy leg­alább udvariasan viselkedj vele. Azt gondolod: „Ke­resztyén vagyok. Ha nem beszélek vele, lelkiismere­tem nem hagy nyugton.” Egy dologban azonban bizo­nyos lehetsz: cselekvésed rugója akarati elhatározá­sod, és nem az Isten szeretete szorongat, hogy ezt tedd. Mert ha valóban keresztény vagy, akkor semmi­féle különösebb megerőltetésre sincs szükséged ah­hoz, hogy felebarátodat szeresd.

Remélem, nem értetek félre, ha azt mondom: egyálta­lán nem is szükséges azért imádkoznunk, hogy szeret­ni tudjuk ezt vagy azt a testvérünket, hiszen bennünk van az élet törvénye. Ha ilyen helyzetbe kerülsz, ak­kor egyszerűen csak fel kell adnod a küzdelmet, és azt kell mondanod: „Uram, én magamtól egyáltalán nem tudok szeretni. De tudom, hogy a Te életed ben­nem van, és ez szereti őt. Uram, köszönöm! Meglát­hattam: hogy van bennem egy törvény, és ez a tör­vény egyszerűen kénytelen szeretni!” Nincs tehát szükség különleges erőfeszítésre. Hidd el, hogy ben­ned van az isteni élet, és ennek az életnek a törvénye a szeretet. Ilyen előfeltételek mellett már bátran elme­hetsz ahhoz a testvérhez és beszélhetsz vele. És meg­látod, valami csodálatos dolog fog történni. Teljesen öntudatlanul (szeretném kihangsúlyozni az „öntudat­lan” szót) kedvesen tudsz szólni hozzá, spontán sze­retni tudod öt, és felismered benne a keresztény test­vért. De amíg nála vagy, addig nem veszed ezt észre, csak utólag. Beszélgettél vele, közösségre jutottatok egymással, és amikor hazafelé tartasz, álmélkodva szólsz magadhoz: „Mindez egyáltalán semmiféle aka­rati erőfeszítésembe sem került, és mégsem volt ben­nem semmiféle ellenérzés feléje. Valamiképpen ­megmagyarázhatatlanul – az Úr segített átezen a helyzeten.” Látod, a benned lévő élet Lelkének törvénye győzelemre segített anélkül, hogy ez a leg­csekélyebb akarati erőfeszítésedbe került volna.

Az élet Lelkének törvénye spontán hat

Az élet Lelkének törvénye éppoly spontán hat, mint a bűn és a haláltörvénye. Nagyszerű: szinte au­tomatikusan hat! Nincs szükség semmiféle akarati erőfeszítésre ahhoz, hogy vétkezzünk, mert a bűn és halál törvénye fölöslegessé teszi az ilyen irányú fára­dozást. Éppúgy fölösleges fáradoznod a jó cselekvése érdekében, mert az élet Lelkének törvénye megkí­mél ettől a fáradságtól. Nincs szükség különösebb akarati döntésre ahhoz, hogy hazudjunk, sem ahhoz, hogy egoisták vagy fegyelmezetlenek legyünk, mert van egy törvény, amely mindezt előidézi. De hadd mondjam nektek: éppoly kevéssé van szükség akarati elhatározásra ahhoz, hogy szentek és igazak legyünk, hogy szeretni tudjunk, mert van bennünk egy olyan törvény, amely mindezt munkálja. Hogy akarati erőfe­szítés árán vigyünk véghez valamit, az e világ vallá­sának a stílusa, de semmi köze az igazi keresztény életstílushoz. Mély és alapvető különbség van a kettő között. Az akaraterő bevetése tisztán emberi cseleke­det, nem az Úr műve! Isten törvényt adott belénk, amikor az Övéi lettünk és ez a törvény önmagától hat. És most térjünk vissza az előbbi példánkra. Tegyük fel, hogy rádöbbensz: meglehetősen bőbeszédű vagy. Már-már félni kezdesz magadtól, mert akárhogy igyekszel kevesebbet beszélni, nem sikerül. Vala­hányszor társaságban vagy, mindig tele vagy aggoda­lommal: „Mit tegyek? Keresztyén vagyok, és ha az Úr nevét akarom megdicsőíteni, akkor nem lehetek ilyen fecsegő. Ma föltétlenül ügyelni fogok arra, hogy ne beszéljek túl sokat.” És valóban sikerül is egy vagy két óra hosszat uralkodnod magadon; de azután megint csődöt mondasz. Nem is tudom, hányszor kell kérned az Urat: „Uram, légy irgalmas hozzám! Kér­lek óvj meg! Vigyázz rám!” Tisztában kell lennetek azzal, hogy az ilyen esetekben az akarat megfeszítésé­nek semmi haszna. De még továbbiakkal is tisztában kell lennetek: Az Úr él bennetek, és az Ő isteni életé­hez egy törvény is hozzátartozik. Ha ez a törvény megnyilvánul benned, akkor többé nem kell aggód­nod afelől, hogy mit tégy. Egyszerűen csak mondd el az Úrnak: „Ha most meglátogatom ezt vagy azt a test­vért, nem teszek előre semmiféle fogadalmat. És ott nála meg sem próbálom a nyelvemet féken tartani. Tudom, hogy fecsegő vagyok, de bízom Benned: az élet Lelkének törvénye, amelyet nekem is ajándé­koztál, mindenre elégséges. Ez a törvény már fel is szabadított engem a fecsegés törvénye alól.”

Ez persze nem jelenti azt, hogy odafelé menet szünte­lenül azt kell mondogatnod magadban: „Hiszek az Is­ten szavának…, hiszek az Isten Igéjének…” Mert ak­kor ismét csak az akaraterő venné át a vezérszólamot! Ha valóban hiszel, akkor mindent elfelejtesz, többé nem is gondolsz rá. Felszabadultan viselkedsz, és leg­nagyobb ámulatodra valami történik majd. Ha nem „akarsz” majd mindenáron uralkodni magadon, ha­nem hiszel az Úr Igéjében, és nem is gondolsz az egész dologra, akkor nemcsak hogy órákon, hanem akár napokon át is – meg tudsz maradni anélkül, hogy sokat fecsegnél. Hazafelé azután majd elgondolkoz­hatsz: „Hogyan lehetséges az, hogy egészen elfeled­keztem róla, milyen fecsegő vagyok, meg sem próbál­tam uralkodni magamon, és mégsem beszéltem an­nyit, mint máskor szoktam!” Ebből világosan látod majd: nem a vallásosságod, nem is akarati erőfeszíté­sed, hanem egy törvény – mégpedig az életnek tör­vénye szabadított meg téged a fecsegéstől. Ahogy ko­rábban automatikusan működött benned a bűn és ha­lál törvénye, ugyanúgy automatikusan működött most az élet törvénye, amelyet az Úrtól kaptál.

Ez a törvény nemcsak akkor hat, amikor ismeretről, szeretetről vagy erőről van szó, hanem mindenkor hat a mindennapi életünkben is. Valahányszor belátásra van szükséged, ott van benned ez a törvény, hogy szüntelen ismertesse veled Isten akaratát, hogy kü­lönbséget tudj tenni a jó és rossz között. Ha egy bizo­nyos dolgot meg kell tenned, akkor ez a belső erő magától értetődő könnyedséggel átsegít rajta. Ezen túlmenően is a mindennapi élet apróbb-nagyobb dol­gaiban megtapasztalod majd ennek a törvénynek a ha­tását. Azért ismétlem ezt olyan sokszor, mert a gya­korlati életben sok keresztényről derül ki, hogy nem valóságosan az, hanem csak saját erejére támaszko­dik, csak „keresztény szerepet játszik”. Minden nap­juk egy-egy színielőadás, amelyben ők a színészek. Abban a pillanatban azonban, amikor felismered a benned lévő élet törvényét, fel fogod adni saját eről­ködésedet. Nagyon sok keresztény él ún. „szellemi” életet, beszél „szellemi” módon és viselkedik „szel­lemi ember”-hez illően, holott valójában mindezt csak magára erőlteti. A keresztény embernek semmi nem árt jobban, mint az úgynevezett szellemi színjátszás. Sajnos, nagyon sok keresztény egész élete nem más, mint egyetlen nagy színjáték. Úgy gondolják, hogy a jó viselkedés teszi őket jó kereszténnyé, és életük nagy része önerőből való cselekedetek sora. Mihelyt azonban felismerik önmagukban az élet Lelkének törvényét, megszűnnek az erőlködések. Egész maga­tartásuk természetessé válik, szavaik, imádságaik ­egész életük végre normális lesz.

Mihelyt ez a törvény bennünk hatni kezd, megtapasz­taljuk, hogy életünk spontánná válik. Tudjátok, hogy milyen jó az Úr: ti is éppen olyan jók vagytok. Tudjá­tok ugye, milyen nagy az Ő ereje: éppoly nagy a ti erőtök is! Nektek magatokból semmit sem kell hozzá­adnotok, és nem kell erőlködve akarati döntésekre jut­ni. Egyszerűvé, természetessé és normálissá váltok. És ha egyszer már így éltetek végig egy napot, akkor este, lefekvés előtt azt mondjátok majd: „Egész napon át eszembe sem jutott, hogy keresztény módon visel­kedjem, és mégis keresztény módra cselekedtem. A mai napon boldogultam mindenféle akarati erőlködés nélkül is.”

Megmondatott a régieknek ­én pedig azt mondom nektek…

„Avagy nem tudjátok-e… hogy a törvény uralkodik az emberen, amíg él… Azért atyámfiai, ti is meghal­tatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy le­gyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.. Most pedig megszabadultunk a törvénytől, minekutána meghal­tunk arra nézve, amely által lekötve tartattunk; hogy szolgáljunk a Lélek újságában, és nem a be­tű óságában”  (Róm 7,1.4.6).

I. A törvény szolgasága vagy a Lélek vezetése

A törvény témájával az Újszövetség két levele: a Ró­maiakhoz és a Galatákhoz írt levél foglalkozik, még­pedig különböző módon: míg a Rómaiakhoz írt levél inkább rendszeres tanítást ad róla, a Galatákhoz írt le­vél inkább egy vitáról számol be. A Rómaiakhoz írt levélben Pál kifejti a témát, és egész sor magyarázatot ad. A Galatákhoz írt levélben viszont állást foglal egy bizonyos helyzetben (a galáciabeli hívők olyan emberek hatása alá kerültek, akik vissza akarták téríteni őket a zsidósághoz. Itt tehát a törvénnyel szemben való téves állásfoglalást kellett az apostolnak helyreiga­zítania).

Visszaesés a törvényeskedésbe

A Galatákhoz írt levélben Pál többszörösen is kifeje­zésre juttatja, milyen nagy baj, ha visszaesünk a tör­vényeskedésbe. „Elszakadtatok Krisztustól, akik a tör­vény által akartok megigazulni, a kegyelemből kieste­tek” (Gal 5,4). A galáciabeli keresztények a törvé­nyeskedés áldozataivá lettek. Milyen könnyen meg­történhet ez velünk is! Sok keresztény nem látja, mennyire rabjává lett a törvénynek, mert a törvényt csak életük zsinórmértékének tekintik. De ha nem is­mertük fel, milyen szolgasággal jár a törvényeskedés, akkor azt sem fogjuk soha felismerni, milyen szabadságot kaptunk a Krisztusban­

A törvény merev mértéke

Itt azt kell megállapítanunk, hogy a törvény nemcsak életünk zsinórmértéke, hanem mozdíthatatlan, szilárd norma. Testnevelési órákon a tornatanár magasugrás­nál a léc magasságát életkorunkhoz és képességünk­höz igazította. Ez a magasság nem volt egyszer s mindenkorra meghatározva, hanem esetről esetre vál­tozott. Megvolt a lehetőség, hogy emeljük, vagy úgy hagyjuk. A törvény mértéke azonban változhatatlanul meg van határozva. A törvény egyfelől nem tesz sem­miféle engedményt arra az esetre, ha nem tudjuk tel­jesíteni, másfelől nem ad lehetőséget arra sem, hogy a megadott normán felül teljesítsünk. Ha az ószövetségi korban valaki elérte a törvény által megállapított szin­tet, ez igencsak kétes siker volt, hiszen a törvény mozdíthatatlansága eleve kizárta a fejlődést. Látjuk tehát, hogy ha a törvénynek igyekszünk engedelmes­kedni, akkor szükségszerűen szolgaságba jutunk, mert a törvény felső szintje változtathatatlan. Keresztyén életünk kezdetén a törvény szintjét túlságosan magas­nak látjuk, egy idő után viszont túlságosan alacsony­nak.

A törvény szolgává tesz és megvakít

Urunk kijelenti: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek… én pedig azt mondom nektek…” (Mt5,21-22). Tulajdonképpen mi is hát a törvény? Az amiről az Úr múlt időben beszélt. Az élet viszont az, amit az Úr ma mond. Ha egy múltbeli szinthez tartjuk magunkat, akkor a törvény szolgaságába kerültünk. És mit jelent a törvénytől való szabadság? Negatív ér­telemben minden olyan mértéktől való szabadságot, amelyet az Úr már a múltba helyezett, pozitív szem­pontból pedig a szabadságot arra, hogy az Úr jelen­ben hozzám szóló szavát kövessem. A Lélek veze­tése jelenti a Krisztusban való szabadságot. Mihelyt az Úr valamelyik múltbeli parancsát mai életünk mér­tékévé tesszük, azonnal a törvény szolgaságába kerü­lünk. A Lélek vezetése kizárólag a jelenre vonatko­zik. Mindig élő, mindig a mostra utal. Mindaz a pa­rancs, amelyet az Úr nem most és itt mond, halott. Ha Isten múltra vonatkozó beszédét mai életünk mértéké­vé tesszük, akkor szolgaságba és halálba jutunk. Mi­helyt valamiféle merev szabályzat és előírás vezeti életünket, máris megszűnt a Lélek szabadsága!

Mivel a törvény szilárdan rögzített, nincs lehetősé­günk, hogy egy meghatározott szinten túl növeked­jünk. Azaz: korlátot szabunk a növekedés elé, ha az Úr parancsolatát egy másik időpontra alkalmazzuk, és nem arra, amikor az a parancsolat kimondatott. A Krisztusban való élet viszont feltartóztathatatlanul nö­vekszik. Ezért az élet mértéke – a törvény mértékével szemben – szüntelenül változik és állandóan újul.

Mi a törvény? A régieknek mondott parancsolat. A „régieken” azonban ne csak azokat az embereket értsük, akikről a Bibliában olvasunk. Pl. ezt halljuk: „Ezt és ezt rendelték el Darby idejében.” Darby épp­úgy a „régiek” közé tartozik. És ha azt vesszük, amit az Úr nekünk mondott régebben, vagy akár tegnap, akkor ebben a vonatkozásban mi is „régiek” vagyunk. Ha ma úgy cselekszem, ahogyan egy hónappal eze­lőtt, mert az Úr ezt ma is így akarja, akkor élet van bennem; de ha valamit ma csak azért teszek így vagy úgy, mert az Úr egy hónappal ezelőtt így rendelte, akkor az már törvény! A törvény lehet egynapos, egy hetes, egy hónapos, vagy fennállhat akár évszázadok óta, a Lélek vezetése azonban még egy napos sem lehet. Ha ma aszerint cselekszel, amit tegnap helyes­nek tartottál, akkor már a törvény szolgaságába kerül­tél, és elvesztetted a Lélek szabadságát. Sok keresztény úgy gondolja, hogy a Krisztusban való szabadság a cselekvési szabadságot jelenti. Szó sincs róla! Sok­kal inkább a növekedésben való szabadságot. Ha fel­szabadultunk a törvény merev mértéke alól, akkor szabadon növekedhetünk bele az örökkévalóságba.

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek…, én pedig azt mondom nektek..:’ Ezek a szavak nemcsak a Hegyi beszéd egykori hallgatóihoz szólnak, hanem hozzánk is. Nemcsak egy egykor hasznos szófordulat ez, hanem minden időre érvényes elv: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek…” – ez a törvény. „Én pedig azt mondom nektek” – ez az élet. A Krisz­tusban való szabadság azt jelenti, hogy egyrészt az Úrnak szabadságában áll mindenkor új meg új mérté­ket tenni elém, másfelől, hogy nekem szabad ehhez a mindig új mértékhez alkalmazkodnom. A Lélek szabadsága nem azt jelenti, hogy azt teszem, vagy nem teszem, ami jólesik nekem, hanem azt, hogy mindenkor szabad vagyok a korábbi parancsolat alól azért, hogy a jelenlegi parancsolatnak engedelmeskedjem – függetlenül attól, hogy ez az új parancsolat esetleg a korábbival ellentétesnek látszik. A Krisztus­ban való szabadság szabadulást jelent mindaz alól, amit idáig helyesnek vagy helytelennek tartottunk, hogy teljesen akadálytalanul követhessük a Lélek vezetését. Mihelyt beleragadtunk korábbi viselkedési normáinkba, a törvény szolgaságába kerültünk, és a cselekedetekből való megigazulás elve szerint élünk. Meglehetősen egyszerű a korábbi mértékekhez ra­gaszkodnunk. Az Úr azonban felszabadított minket, hogy ma olyan szinten kövessük Őt, amely magasabb a múltbelinél. Az Úr a mértéket mindig a növekedé­sünkhöz igazítja, ezért kell mindennap a Lélek fris­sességében élnünk. Kik az Istennek fiai? Azok, akiket Isten Lelke vezérel (Róm 8,14). A Szentlélek vezetése szabadságot jelent. Nem lehet a törvény szolgaságában élni, ugyanakkor pedig a Lélek ve­zetését követni.

Miért van annyi szellemi vakság Isten gyermekei közt? Azért, mert merev, változhatatlan mértékeik vannak, és azok szerint élnek. Isten Igéje szerint akar­nak ugyan élni, de a szerint a parancsolat szerint, amit  egykor mondott, és nem aszerint, amit ma mond.

Elvakítják őket azok a dolgok, amelyeket egykor, korábban felismertek. Amit a múltban láttak, az nem en­gedi, hogy meglássák azt, amit az Úr ma akar mutatni nekik. Vannak pl. misszionáriusok, akik tíz éve jöttek Kínába, és még mindig ugyanazon elhívás alapján dolgoznak, mint annak idején. Egy régi látomást kö­vetnek. Ők is „régiek” lettek, és a törvény szolgaságá­ba kerültek. Mindazok a szavak, amelyek évekkel ezelőtt szóltak hozzájuk, ma már halott szavak és az, hogy mégis ezeket a szavakat követik, az halált jelent. Hiányzik belőlük a mai élet Lélektől való frissessé­ge. Keresztyénnek lenni annyit jelent, mint újnak és élőnek lenni. Sajnos, sokkal közelebb állunk a tör­vényhez, mint gondolnánk. Urunk azért halt meg a kereszten, hogy a törvény lefektetett mértékét betöltse, hogy minket mindenféle kötelezettség alól felszabadítson, hogy ne legyünk többé semmiféle elvárás szolgaságában: Ha tehát ma mégis megállapítunk valamiféle törvényeskedő mértéket, ezzel a kereszt váltságművét tesszük tönkre, és átok alá kerülünk.

A Krisztusban való élet a fejlődés határtalan lehetősé­geit nyitja meg, és ezért ne is merészeljünk elébe semmiféle mértéket állítani. Nem mi állapítjuk meg, mi a jó és mi a rossz, hiszen ezzel szükségszerűen gá­tat vetnénk az élet fejlődése elé. Jövendőnk túlságo­san nagyszerű és dicsőséges ahhoz, hogy bármiféle merev viselkedési szabállyal korlátozhatnánk. Egy do­loggal azonban föltétlenül tisztában kell lennünk: a törvénytől való szabadság semmiképpen sem jelenti, hogy azt csinálhatjuk, ami jólesik, hanem felszaba­dulást jelent az Úr akaratának teljesítésére, azaz sza­badok leszünk, hogy ma csak azt tegyük, amit Ő kí­ván tőlünk. A törvény szolgaságából való szabadulás azt jelenti, hogy az írott törvény iránti elkötelezettség alól felszabadultunk, annak érdekében, hogy a ben­nünk lakozó törvényt, „a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvényét” követhessük. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek…, én pedig azt mon­dom nektek…” Az Úr nem olyan szabadságot ad ne­künk, amelyben azt tehetjük, ami nekünk jólesik; vi­szont megszabadít minket a korábbi törvények halott betűjétől, mégpedig az élő Igéje által, amelyet ebben a pillanatban hozzánk szól. Ezért szükséges, hogy az Úr mindennap szóljon hozzánk.

II. A keresztény ember viszonya a törvényhez

Témánk helyes megértéséhez szükséges, hogy különbséget tudjunk tenni a törvény elve, és a mózesi törvény között. Szabadok vagyunk a mózesi törvény alól, mert felszabadultunk a törvény elve alól. Isten­nek hozzánk való kapcsolatát most már nem a tör­vény határozza meg. A törvény elve sokkal átfogóbb valami, mint a mózesi törvény. Ez az elv magában foglalja a Sinai-hegyen adott törvényt. Mit értünk azon, hogy Isten hozzánk való kapcsolatát immár nem a törvény határozza meg? Azt jelenti, hogy többé nem támaszt velünk szemben semmiféle követelményt. Ha ennek ellenére mégis a törvény alapján rendezem be az életemet, ezzel nem válok Isten előtt kedvessé, sőt inkább megszomorítom Őt.

Isten önmagát akarja nekünk ajándékozni

A tékozló fiú történetében jól látjuk az ember kísérle­tét arra, hogy Istennek kedves legyen. Azt mondja az atya az idősebb fiának: „Örülnöd és vigadnod kelle­ne…” (Lk 15,32). Világosan kitűnik ebből, hogy a mennyei Atya minek örül legjobban: nem az idősebb testvérnek, aki felhánytorgatja atyja előtt saját szünte­len hűséges munkáját, hanem az ifjabbiknak, aki már semmit nem tud tenni az atyjáért, hanem engedi, hogy mindent az Atya tegyen meg érte! Nem az idősebb testvér, aki mindig neki dolgozik és teljesíteni akar az apja számára, hanem az ifjabb, aki kész valamit elfo­gadni. Mikor a tékozló fiú – miután kicsapongó élet­módjával mindenét eltékozolta – hazatért, az apja egyetlen szemrehányó szót sem szólt hozzá, sőt, nem is akarta tudni, hová tette a vagyont, amit elvitt magá­val. Nem gyászolta, amit a fiú eltékozolt, inkább an­nak örült, hogy a tékozló fiú hazatérte alkalmat nyúj­tott számára, hogy még többet adjon neki. Isten olyan gazdag, hogy legnagyobb öröme, ha adhat. Kincses­háza annyira telve van, hogy szinte fáj neki, ha nincs lehetősége rá, hogy gyermekeit ajándékaival elhal­mozza.

Micsoda elégtétel volt az apa számára, hogy hazatért fiának új ruhát, gyűrűt, sarut ajándékozhatott, sőt aki­nek hazatérte örömére ünnepi lakomát rendezhetett! Másfelől viszont elszomorította, hogy az idősebb fiú nem engedte megajándékozni magát. Isten szívét szo­morítjuk azzal, ha megkíséreljük, hogy valamit mi adjunk neki, mert Ő végtelenül gazdag. De ha újra meg újra engedjük, hogy Ő ajándékozzon meg minket, ez­zel nagy örömet szerzünk számára. Ugyanígy nyomorúságos minden olyan kísérlet, amely tenni akar érte valamit, mert Ő mindent megtehet. Mindörökké Ő az adakozó és a cselekvő! Bárcsak felismernénk, milyen gazdag és milyen nagy az Isten, mert akkor ráhagy­nánk minden cselekvést és minden ajándékozást. Vagy úgy gondolod, hogy nem jól viselkedsz akkor, ha nem igyekszel többé Istennek kedvét elnyerni? Vagy azt gondolod, hogy ha minden ajándékozást és cselekvést átengedsz Istennek, akkor az eredmény nem lesz olyan kielégítő, mint ha te is hozzáadnád a magad részét? Valahányszor önerőnkből próbálunk Istennek tetszeni, mindig a törvény cselekedeteinek csapdájába esünk. Isten előtt minden cselekedetünk, még az ún. „jó cselekedet” is megvetésre méltó. Min­den cselekedetünk „holt cselekedet”, amelyért bűnbá­natot kell tartanunk.

Mind az idősebb, mind a fiatalabb fivér egyaránt tá­vol volt az atyai ház örömétől. Igaz, az idősebb nem távozott el messzi országba, alapjában véve mégis tá­vol volt az atyai háztól. Mivel nem volt hajlandó le­mondani saját érdemszerző jó cselekedeteiről, soha­sem tapasztalhatta meg a fiúság örömét oly nagy mér­tékben, mint az öccse.

Egy magasabb igazságosság

Mit értett Urunk azon, hogy: „Mert mondom nektek, hogyha a ti igaz voltotok nem több az írástudók és fa­rizeusok igaz voltánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába” (Mt 5,2)? Krisztus itt nem az írástudók és farizeusok képmutatásáról, ha­nem a megigazultságáról beszél. A Filippi 3-ból kiderül, hogy az ő igaz voltuk a törvény igazsága volt. Az Úr pedig itt az „igaz voltotok”-at szembeállítja a fari­zeusok és írástudók igazságával. Mit ért ezen az Úr? Egyes teológusok szerint ez a „Krisztus igazsága”, csakhogy itt nem az Úr igazságáról, hanem „a ti igaz voltotok”-ról van szó. És ha a farizeusok és írástudók igazsága egy bizonyos mérték szerinti volt, ugyanúgy kell lenni a „ti igaz voltotok”-nál. A szövegösszefüggésekből kiderül, hogy ez a kétféle megigazultság csupán a szintkülönbségben különbözik egymástól. „Hallottátok, hogy megmondatott…, én pedig azt mondom nektek..: ‘ (Mt 5,21.22.27.28). Az írástudók és farizeusok igaz volta a törvényen alapul, a „ti igaz­ságotok” azonban azon, hogy „én pedig azt mondom nektek”. És mennyivel magasabb ez az utóbbi mérték, mint az előbbi! – De hogyan emelhette meg az Úr a megigazultság mértékét; amikor az emberek már elő­zőleg, évszázadokon át hiába próbálták meg az első mértéket betölteni? Azért tehette ezt, mert bízott saját életében. Nem aggasztotta, hogy önmaga elé oly ma­gas mértéket állít. Ha elolvassuk Isten országának tör­vényeit a Máté 5-6-7. fejezetében, akkor felbátoro­dunk, mert látjuk, milyen határtalanul bízott az Úr a saját életében. Ez a három fejezet megmutatja, milyen nagyra értékeli Isten az isteni életet. Az elénk állított rendkívül magas követelmények mutatják, mennyire bízik Isten abban az életben, amelyet belénk adott.

Nem is sejtjük, milyen erősen tart bennünket karmai között a törvény. Valósággal csontjainkban van, és át­hatja egész lényünket. Ezért munkálkodik Isten éjjel és nappal bennünk, hogy megszabadítson bennünket tőle.

III. Megszabadítva a törvénytől

Isten megszabadít nemcsak a bűntől, hanem a törvénytől is

Ahogy már láttuk, Isten nem foglalkozott közvetlenül a bűnnel, amikor minket megszabadított belőle, és nem is nyúlt hozzá a bűn testéhez. Ahelyett megfeszí­tette a mi ó-emberünket. A Rómaiakhoz írt levél 6. fejezete egy rabszolgát mutat be és annak gazdáját. Isten nem úgy szabadította meg a rabszolgát urának hatalmából, hogy agyonütötte az urat, hanem úgy, hogy megölte a rabszolgát. Most már nem számít, hogy ez az Úr még él, és minden urak közt a legrette­netesebb, mert a rabszolgának már nem árthat, mivel az a kereszt által kimenekült a hatásköréből. A bűn uralma nem terjed a síron túl.

A Róma 6-ban a bűntől való szabadulásról van szó, a Róma 7-ben pedig a törvény alól való szabadulásról. Sok keresztény ember felismeri, hogy meg kell szaba­dulnia a bűntől. Ugyanakkor nem ismeri fel, mennyi­re szükséges, hogy a törvény alól is felszabaduljon. Mikor fiatal voltam, azt mondták tanítóim, hogy meg kell szabadulnom a törvénytől, és ezt megerősítették azok a könyvek is, amelyeket olvastam. Valójában azonban nem értettem, miért szükséges ez. Hogy a bűntől meg kell szabadulnom, azt világosan láttam, de hogy miért kell a törvény alól is megszabadulnom, az meghaladta felfogóképességemet: Áldott legyen az Úr, most már látom, hogy miért. Az, aki nem téved, szükségesnek tartja, hogy a törvény alól megszabadítson. Ma már tudom, hogy a törvény alól való felsza­badítás teszi csak lehetővé, hogy ne süllyedjek vissza a bűnbe.

A törvény követelése és az ember tehetetlensége

Mi a törvény jelentősége? A törvény létezése bizo­nyítja, hogy Isten bizonyos dolgokat megkövetel az embertől. Legyünk tisztában azzal is, hogy a törvény­ben semmi visszás dolog nincs! Pál azt mondja:

„Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó” (Róm 7,12). A törvénnyel minden rendben van, csak velem nincs minden rendben. A törvény követelései igazak, de akitől követel, az nem igaz. A ne­hézség nem abból adódik, hogy a törvény követelései igazságtalanok volnának, hanem abban, hogy én kép­telen vagyok azokat teljesíteni. Ha bizonyos vétket követtem el, a hatóságok teljes joggal követelhetnek tőlem 1000 márkát. De ha csak 10 márkám van, és ezzel akarok eleget tenni a követelésnek, akkor a helyzet eleve kilátástalan.

„Bűn alá rekesztett” ember vagyok (Róm 7,14). A bűn teljesen hatalmában tart. Képzelj csak magad elé egy kétbalkezes szolgát. Senki sem veszi észre ügyet­lenségét, amíg semmit sem csinál. Igaz ugyan, hogy semmiben sincs segítségedre, de legalább nem okoz kárt sem. Ha azonban azt mondod neki: „Ne tétlen­kedj egész nap, csináld ezt meg ezt!” – akkor elkezdő­dik a bosszúság. Alighogy felállt, már felborít egy széket, néhány lépést tesz és belebotlik egy sámliba, utána pedig leejti a drága tányért. Amíg nem kérsz tő­le semmit, észre sem lehet venni ügyetlenségét. De ha megmondod neki, mit tegyen, kiderül alkalmatlansá­ga. A követelések egészen rendjén valók, de a szolgá­val valami nincs rendben. Alapvetően ügyetlen, akár csak ül a széken, akár megpróbál dolgozni – s ha kí­vánod, hogy csináljon valamit, azzal legföljebb csak napvilágra jön alkalmatlansága.

Természettől fogva bűnösök vagyunk. Amíg Isten nem kíván tőlünk semmit, addig úgy látszik, minden rendben van. Abban a pillanatban azonban, amikor Is­ten valamit megkövetel tőlünk, kiderül egész bűnös mivoltunk. A törvény leleplezi gyöngeségünket. Ha tétlenül ülök, minden rendben van. De ha kívánnak tőlem valamit, akkor elrontom. És ha valamit rám bíznak, bizonyos, hogy nem fogom jól elvégezni. Ha a bűnös ember szembekerül a szent törvénnyel, akkor derül csak ki teljes egészében bűnös volta. Miután láttuk a törvény követelményeit és annak kihatásait, fel­merül a kérdés: mit jelent megszabadulni a törvény alól. Ha a törvény azonos Isten követeléseivel, akkor a törvény alól való szabadulás azt jelenti, hogy meg­szabadulok a követelésektől, amelyeket Isten velem szemben támaszt. A törvénytől való szabadulás azt jelenti: Isten nem követeli tőlem többé, hogy valamit tegyek érte, azaz egyáltalán nem követel tőlem sem­mit.

Össze vagyunk házasodva a törvénnyel

A Róma 6-ban láttuk, hogyan szabadított meg Isten bennünket a bűntől, a Róma 7-ben pedig azt, hogyan szabadít meg a törvény alól. A 6. fejezetben az úr és rabszolgája példáján látjuk, hogyan szabadít meg Is­ten a bűntől, a 7. fejezetben pedig a két férj és egy feleség példáján látjuk, hogyan szabadulunk meg a tör­vény alól. A bűn és bűnös egymáshoz való viszonyát az úrnak és rabszolgájának egymáshoz való kapcsola­ta mutatja, a törvénynek és a bűnösnek egymáshoz való viszonyát viszont a férjnek feleségével való kap­csolata. Figyeljük meg, hogy a Róma 7-ben bemuta­tott képben csak egy asszonyról, de két férjről van szó. Az asszony rendkívül kínos helyzetben van, mert csak egy férj felesége lehet, márpedig sajnos a kevés­bé kívánatos férjhez ment feleségül. De ne értsük fél­re a dolgot. Akivel az asszony összeházasodott, az jó ember. A probléma abban van, hogy egyáltalán nem összeillő ezzel a férjével. Ez a férje kínos pontosság­gal megköveteli a rendet, az asszony azonban egyálta­lán nem gondos. A férj gondosan és pontosan előír minden tennivalót, a feleség viszont nem veszi a dol­gokat olyan komolyan, ő nagyvonalú. Lehet-e boldog egy ilyen házasság? A férj azonfelül rendkívül magas követelményeket állít felesége elé: állandóan követel tőle valamit. Ezért viszont nem lehet a férjnek szem­rehányást tennünk, hiszen a férj mindezt elvárhatja feleségétől, és kívánságai jogosak. A férjben tehát nincs semmi kivetni való, a követelményeiben sem, csak éppen nem a neki megfelelő asszonyt vette fele­ségül, nem olyan asszonyt, aki ezeket a követelményeket teljesíteni tudná. A két ember tehát nem tud kijönni egymással, ellentétes természetük miatt. Az asszony nagyon boldogtalan. Teljesen tudatában van gyakori hibázásának, de egy ilyen férjjel való együtt­élésben úgy látszik, hogy mindaz, amit mond vagy tesz: hibás. Van-e egyáltalán még reménység számá­ra? Ha másféle férjjel házasodott volna össze, nyilván nem lenne ez a nyomorúságos helyzete. Ez utóbbi sem volna kevésbé igényes, mint az első, de ez nem­csak követelményeket támasztana, hanem segítene is azok teljesítésében. Szívesen férjhez menne hozzá, de hát még él az első férje. Mit tehet? Csak akkor mehet az asszony jog szerint egy másik férfihez, ha meghal az első férje.

Ez a történet nem tőlem származik, hanem Páltól. Az első férj a törvény, a második Krisztus, és te az egyik felesége vagy. A törvény sokat követel, de nem ad se­gítséget, hogy teljesítsd követeléseit. Krisztus viszont szintén sokat követel, sőt, olykor még többet is (Mt 5,21-39), de amit tőlünk követel, azt maga végzi el bennünk és általunk. A törvény követelményeket állít fel azokkal szemben, akik teljesen ki vannak neki szolgáltatva. Krisztus is követelményeket támaszt, de Ő maga tesz eleget bennünk ezeknek a követelmé­nyeknek. Nem csoda tehát, ha az a példabeli asszony szeretne megszabadulni első férjétől, hogy feleségül mehessen a másikhoz. A szabadulás egyetlen lehető­sége az első férj halála: Ez azonban szívósan ragasz­kodik az élethez. Nincs kilátás arra, hogy meghaljon. „…Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, míg minden be nem teljesedik” (Mt 5,18).

Az egyiknek meg kell halnia

A törvény tehát mindörökre megáll. De ha a törvény soha el nem múlik, hogyan lehetek én valaha is Krisztus „felesége”? Nem mehetek férjhez másvalaki­hez, ha első férjem egyszerűen nem akar meghalni. ­Nos, mégis van egy kiút: Ha ő nem akar meghalni, hát meghalhatok én. Ha meghalok, ezzel a házasság fel van bontva. Pontosan ez az az út, amelyet Isten választott, hogy engem a törvény alól megszabadítson. A Róma 7-ben a legfontosabb rész az a forduló­pont, amely a 3. és 4. vers között van. Az 1-3. ver­sekből azt olvassuk, hogy tulajdonképpen a férjnek kellene meghalnia, a 4. versben viszont azt látjuk, hogy nem a férj, hanem a feleség hal meg. A törvény nem múlik el, én azonban meghalok, és ily módon, a halálom által megszabadulok a törvény alól. Világo­san látnunk kell, hogy a törvény soha nem múlik el. Isten jogos követelményei megállnak mindörökké, és amíg én élek, eleget kellene tennem ezeknek a köve­telményeknek. Ha azonban meghalok, a törvény nem támaszthat többé igényt velem szemben. A síron túl nem követelhet semmit.

A törvénytől való szabadulásunk ugyanazon elv szerint történik, mint a bűntől való szabadulás. Miután meghaltam, régi gazdám, a bűn még tovább él; de a rabszolga felett való hatalma a síron túl megszűnik. Amíg éltem, ezernyi megbízatást adhatott, most azon­ban, hogy meghaltam, immár hiába szólongat. Mind­örökre felszabadultam rabságából. Éppen így van a törvénnyel. Amíg a feleség él, férjéhez köttetett, de halála pillanatától fogva megszűnt a házassága! A tör­vény azután is követelhet, ahogy idáig tette, de a sí­ron túl nincs már hatalma.

Krisztus mindenre elégséges halála

És most egy rendkívül fontos kérdés: Hogyan halok meg? – ezen a ponton válik világossá igazán, milyen nagy dolog az, hogy Urunk elvégezte értünk a nagy áldozatot. „Azért atyámfiai, ti is meghaltatok a tör­vénynek a Krisztus teste által” (Róma 7,4). Mikor Krisztus meghalt, teste megtöretett, és mivel énaz Ő testének egy tagja vagyok, én is megtörettem. Mikor Őt megfeszítették, engem is megfeszítettek. Egy ószö­vetségi példával tudnám ezt világossá tenni: a temp­lomban a bizonyságtétel kárpitja választotta el a szen­télyt a szentek szentjétől, és erre a függönyre kérubok voltak hímezve, amelyeknek arca – ember, oroszlán, bika és sas-arc – az egész teremtett világot kiábrázol­ták. (Látjuk az élet négy nagy területét: az ember, a vadállatok, a háziállatok és a madarak világát, tehát az egész élő teremtettséget.) A függöny mögött lako­zott Isten, és a függönyön innen élt az ember. Az em­ber láthatta ugyan a kárpitot, de nem láthatta azt, ami mögötte rejtőzött. Ez a kárpit a mi Urunk testének ki­ábrázolója volt (Zsidó 10,20.). Az ember Urunknak csak külső megjelenését láthatta. A benne lakozó Is­ten azonban az ember számára láthatatlan volt. Mikor azután Krisztus meghalt, kettéhasadt a kárpit (Mt 27,51), úgyhogy az ember közvetlenül beláthatott a szentek szentjébe. Az Úr Jézus Krisztus halála óta Isten nem rejtőzik többé kárpit mögé. Mindenki meglát­hatja Őt. És mi történt a kérubok négy arcával, ami­kor a kárpit kettéhasadt? Isten kettéhasította a kárpi­tot, és ugyanakkor a kérubok négy arcát is, amelyek a kárpitba bele voltak hímezve. Teljességgel lehetetlen lett volna a kárpitot úgy kettéhasítani, hogy ne hasad­janak ketté a kérubok is. Amikor az Úr meghalt, Isten számára megszűnt az odáig való egész teremtettség. „Azért testvéreim, ti is meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által” (Róma 7,4). Annak a példabeli asszonynak a férje lehet, hogy még egészséges és erős – mihelyt azonban az asszony meghalt, nem lehet már semmiféle módon hatással az asszonyra, akár­mennyi követelményt támaszt is vele szemben. Az asszonyt halála felszabadította férjének követelései alól. MikorKrisztus meghalt, mi is vele haltunk, és az Úrnak ez a mindeneket átfogó halála megszabadí­tott minket a törvénytől. Urunk azonban nem maradt sírjában, hanem harmadnapon feltámadott. És mi, akik benne vagyunk, feltámadtunk vele együtt! A ha­lál nem tudta rabságában tartani Őt, és mivel mi tes­tünkbenugyanazt tapasztaljuk meg, amit Ő megtapasztalt, a halál bennünket sem tarthat fogságában. Az, hogy az Úr teste vagyunk, magában foglalja nem­csak halálát, hanem a feltámadását is. Krisztus feltá­madása test szerint való feltámadás volt. Ezért mi, akik Krisztus testének tagjai vagyunk, nemcsak meg­haltunk a törvénynek, hanem élünk, de Istennek.

A feltámadott élet

Amikor Isten bennünket eggyé tett Krisztussal, nem­csak azzal a szándékkal tette, hogy mi Krisztussal együtt meghaljunk, hanem ennél sokkal dicsősége­sebb dolgot is készített számunkra: „…hogy legyetek máséi…” (Róm 7,4). A halál felbontotta régi házassá­gunkat, és az az asszony, akit egykor valósággal a kétségbeesésbe hajszolt első férjének szüntelen köve­telőzése, végre szabad, és feleségül mehet a második férjhez. Ő is támaszt igényeket, de erőt is ad azok teljesítésére.

És mi az eredménye ennek az új kapcsolatnak? Az, hogy „gyümölcsöt termünk Istennek” (Róm 7,4). Krisztus teste által ez az asszony meghalt, és most már eggyé lett Krisztussal annak halálában és feltá­madásában is. És feltámadott életének ereje által im­már gyümölcsöt terem Istennek. Az Úr feltámadott élete képessé teszi arra, hogy mindazt teljesítse, amit Isten szentsége megkövetel tőle. Isten törvénye nem szűnt meg, hanem maradéktalanul ki van elégítve, mert a feltámadott Úr immár benne éli életét, és ez olyan élet, amely mindig kedves Istennek.

Gyakorlati szabadulás

Miután e kérdést tanszerűen tisztáztuk, látnunk kell, mit jelent mindez a gyakorlatban. Mit jelent a tör­vénytől szabadnak lenni a mindennapi életben? Egy­szerűen ezt: Mostantól fogva semmit sem teszek Iste­nért, meg sem kísérlem, hogy kedves legyek előtte. Erre talán ezt mondod: „Ez borzalmas tévtanítás!” Pe­dig abban a pillanatban, amikor ismét megpróbálok Istennek kedves lenni, máris újra a törvény alatt vagyok. A törvénytől szabadnak lenni azt jelenti, hogy nem vagyok köteles többé a törvény rendelkezéseit betölteni. Mivel nem tartottam be a törvényt, kimon­datott felettem a halálos ítélet. Ezt az ítéletet végre is hajtotta Isten, és én a halálom által minden követel­mény alól felszabadultam. A törvény ugyan továbbra is követel, de most másvalaki teljesíti azt énbennem. A törvény kielégíttetett, de az én hozzájárulásom nél­kül. Most már valaki más az, aki bennem azt teszi, ami Istennek kedves. Mostantól kezdve semmit nem teszek a magam erejéből, hogy Istennek szolgáljak. Isten azt mondja, hogy éljek neki kedves életet. Ez nekem nem sikerült, ezért adott át engem a keresztha­lálnak. Ha pedig mostantól fogva nem igyekszem a magam erejéből Istennek tetszeni, ezzel megvallom, hogy Isten igazságosan cselekedett, amikor engem nem tartott másra, mint a kereszthalálra méltónak. Vonakodom bármit is tenni a magam erejéből, és ez­zel jóváhagyom Istennek az óemberem felett kimon­dott ítéletét. És mikor halálba adom magam, az Úr ki­nyilatkoztatja bennem feltámadott életét.

Az Úr maga teljesíti saját követeléseit

Ily módon egyszerű formulával fejezhetjük ki a keresztény életet. Mikor a törvény valamit követel tőlem, azt mondom az Úrnak:

– „Uram, erre nem vagyok képes” – „Uram, ezt meg sem próbálom”

– „Uram, én bízom benne, hogy Te mindazt megte­szed, amit tőlem követelsz.”

Ha pl. közel vagyok ahhoz, hogy elveszítsem türel­memet, egyszerűen így szólok az Úrhoz: „Uram, én képtelen vagyok türelmes lenni, meg sem próbálom. Bízom benne, hogy Te helyettem is türelmes vagy.” Ugyanígy, amikor a büszkeség kísért: „Uram, én nem tudok alázatos lenni, meg se kísérelem; de bízom ben­ne, hogy Te helyettem is alázatos vagy.” Ezt jelenti gyakorlatilag, hogy megszabadultam a törvénytől, és másé vagyok. Tudjuk, hogy sem türelmesek, sem alázatosak nem tudunk lenni, csak az a gond, hogy ezt újra meg újra megkíséreljük. Mihelyt azonban meg­tudjuk, hogy felszabadultunk a törvény alól, meg sem próbálkozunk többé, hogy a követelményeknek eleget tegyünk. Az Úr is követel tőlünk, de mibennünk Ő maga teljesíti a követeléseit.

Mi történik, amikor egy nő férjhez megy? Többé nem a maga nevét viseli, hanem egy más emberét. De ezentúl részesül annak minden vagyonából is. Ponto­san ez történik, amikor Krisztussal összeházasodunk. Ha az Övéi vagyunk, akkor miénk mindaz, ami a Krisztusé. Az Ő kimeríthetetlen gazdagságának birto­kosaiként képesek vagyunk valamennyi követelését teljesíteni: „Azért testvéreim, ti ismeghaltatok a tör­vénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek” (Róm 7,4).

forrás:

https://keskenyut.files.wordpress.com/2013/08/szabadulc3a1s-watchman-nee.pdf

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat