Múlt vasárnap erre a kérdésre kerestünk választ Isten igéjében: mire való az a tíz ige, amit Isten a Sinai hegynél adott az Õ népének, s amit Tízparancsolatnak szoktunk nevezni. Láttuk, hogy mielõtt Isten bármit mondott volna a népnek, cselekedett érte. Elõbb megajándékoz és utána követel. Elõbb feltétel nélkül, csupa kegyelembõl, az Õ szeretõ kiválasztása alapján befogad az Õ országába, és utána közli országának rendjét. Elõbb képessé tesz arra, hogy az Õ akaratát cselekedjük, és utána jelenti ki nekünk az Õ akaratát.

Láttuk azt, hogy ezzel a tíz igével Isten az Õ szabadságra segített népét akarta az elõrehaladásban segíteni. Ezekkel a parancsolatokkal nem beszûkíti Isten népének az életét, hanem védi és kiteljesíti azt. Abban a mondatban, ami a bevezetõje ennek, s amivel a múltkor foglalkoztunk, Isten mintegy bemutatkozik. Megmondja, ki Õ és mit tett a népért. Õ segítette szabadságra népét, és most vezetni akarja a szabadságban. És az igéket azért adja, hogy megmaradjanak ezen az úton és célba érkezzenek.

Ugyanezt teszi velünk Jézus is. Az Õ kereszthalála árán kiszabadít a halálnak, a kárhozatnak a rabságából, és Szentlelkének a vezetésével meg akar tartani az élet útján és egyre teljesebb életre akar segíteni.

A múltkor az I. parancsolat bevezetõ mondatával foglalkoztunk csak, ma a folytatását figyeljük meg. Ez Isten elsõ parancsa, kérése az Õ népéhez: Ne legyen más istened rajtam kívül! Miért? Vannak más istenek is? Ezt nézzük meg most, mit tanít errõl a Szentírás.

1. Az elsõ állítása a Bibliának ezzel kapcsolatban az: nincs más Isten, csak az, aki teremtette ezt a földet és a mennyet, aki íme kiszabadította népét a rabságból és most kijelenti magát neki. Aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Õ egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Õ-benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Ézsaiás könyvében ezt mondja az Úr: „Én vagyok az Isten, több nincs, rajtam kívül nincs Isten!” Néhány mondattal késõbb ezt olvassuk: „Én vagyok az Isten és nincsen több.” (És 45,5, 22)

Amikor Jeremiás leírja, hogy mégis vannak népek, akik isteneknek neveznek sok mindenfélét, akkor a következõket írja: „A népek bálványai csupa hiábavalóság. Hiszen az erdõ fájából faragják azt, ácsmester keze készíti bárddal. Ezüsttel és arannyal megékesíti, szö-gekkel és pörölyökkel megerõsíti, hogy le ne essék. Olyanok, mint az egyenes pálmafa: nem beszélnek, viszikhordják õket, mert mozdulni nem tudnak. Ne féljetek tõlük, mert nem tehetnek rosszat, de jót tenni sem képesek! De az Úr igaz Isten, élõ Isten Õ, és örökkévaló Király!” (Jer 10,3-5, 10)

Ez a különbség. Van az egy, igaz, élõ Isten, és vannak az úgynevezett istenek, Csokonai találó szavaival: istenségnek látszó csalfa vak remények, kit teremt magának a boldogtalan. Az élõ Isten magának teremtett minket az Õ dicsõségére. Az úgynevezett isteneket, a bálványokat az ember teremti magának.

Nincsen tehát ezen az Istenen kívül más isten - ez a Biblia hitvallása, és minden más elképzelés önámitás. Nincs más olyan személyes hatalom, aki felette áll az egész világnak, az egész valóságnak, mivelhogy Õ alkotta azt. Akinek minden lehetséges. Aki nekünk embereknek mindig feltétlenül jót akar, mert szeret minket. Aki magához hív. Aki megajándékoz mindennel, amire szükségünk van. Aki megtanít élni és meghalni, mert örök életet ad az embernek. Ilyen Isten csak egy van: Jahve, Ábrahám Istene, a Jézus Krisztus Atyja, akit a benne hívõk így szólíthatnak meg: mi Atyánk!

Kitalálni lehet más isteneket is, de megtalálni, találkozni csak ezzel az Istennel lehet. Az ember ebben a vele való találkozásban válik igazán emberré. Ebben a találkozásban nyer értelmet a léte. Ebben találja meg önmagát és küldetését. Ez az Istennel való kapcsolat szakadt meg a bûn miatt, ezt állította helyre Jézus. Aki engedi, hogy Jézus visszavezesse ehhez az egyetlen, igaz Istenhez, az hisz. Ezt nevezi a Biblia hitnek.
Ez azonban felvet egy kényes kérdést, amirõl ma egyre több szó esik. A kérdés ez: nem minden vallás és minden ember ebben az Istenben hisz? Vajon nemcsak az a helyzet, amit egy mohamedán tanító így mondott a keresztyén ismerõsének: ti úgy nevezitek Isten: mi azt mondjuk: Allah, a hinduk: Dívának tisztelik, a kínaiak: Sangti-nak mondják, de mindnyájan ugyanarra gondolunk. Mint ahogy a víznek is minden nyelvben más az elnevezése, de mindenki ugyanazt érti rajta.

Nos, errõl van-e szó? A Szentírás azt mondja: nem ugyanarra gondolunk mindnyájan. A különbözõ vallások nem ugyanazt az Istent tisztelik, legalábbis nem ezt az egyetlen, élõ Istent, aki szent igéjében és szent Fiában kijelentette magát nekünk.

Jézus azt mondta errõl az Istenrõl: Õt „soha senki nem látta. Az egyszülött Isten - így van az õsi szövegben -, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Õt.” Aki látott engem, látta az Atyát - mondta Jézus. „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Mt 11,27)

Igaz Isten-ismeretre minket egyedül Jézus Krisztus vezethet el. Ezért döntõ a más vallásokkal és a magukat keresztyénnek tartó csoportokkal való érintkezésünkben az, hogy világosan lássuk, kinek tartják Jézust. Mert aki csupán prófétának, bármilyen tiszteletreméltó prófétának is, vagy eszményi embernek, vagy kiváló gondolkozónak, vagy példaképnek tartja õt, az nem ugyanazt az Istent imádja, mint akit mi, akik igyekszünk Jézus Krisztus Atyját megismerni és imádni.

A nagy vallások egyike sem tekinti Jézust Istennek. A Jehova tanúi sem, az unitárius testvérek sem, a mormonok sem. Mi ettõl szerethetjük egymást, és kölcsönösen tisztelnünk kell egymás meggyõzõdését, de nem szabad elhallgatni, hogy nem ugyanazt az Istent imádjuk.

Éppen ezért, amikor összehívták már két alkalommal a világvallások képviselőit közös imanapra, akkor ott nagyon határozottan tisztázni kellett volna: ki kihez imádkozik? Mert az afrikai tûzimádók, akik szintén ott voltak, nem Jézus Krisztus Atyjához imádkoztak, és nem kötötte össze azokat az embereket az, hogy az egy Istenhez, az ugyanahhoz az Úrhoz imádkoztak. És majd látni fogjuk, hogy ez egyáltalán nem teológiai szõrszálhasogatás, hanem üdvösség kérdése: tudjuk-e, kit imádunk, egyáltalán vallásos tiszteletben kit részesítünk?

Ma, amikor egyre szenvedélyesebben szervezik a különbözõ vallások közeledését, akkor nekünk világosan kell látnunk, hogy a Biblia azt mondja: nincs más Isten! Nem véletlen az, hogy az élõ Isten a tíz ige élére ezt a mondatot teszi: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Az, hogy valaki vallásos, az nem minõsíti a hitét. A hitet nem a mértéke minõsíti, hanem a tárgya: kiben hisz? Ez tehát az elsõ tanítása a Bibliának errõl: Nincs más Isten ezen az Istenen kívül.

2. Aki nem imádja a Teremtõt egyetlen Istenként, az előbb-utóbb feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni. Mert az ember Isten-imádatra van teremtve. Pál apostol a Római levél 1. részében rendkívül éles elméjûen, a Szentlélektõl megvilágosítva fejti ki azt, hogy mivel imádni feltétlenül akar valakit, ha nem azt imádja, aki a maga imádatára teremtette az embert, akkor oda tesz a helyére sok minden mást, vagy mellé sok minden mást, és elkezdi imádni az Isten teremtményeit. És ez minden lehet: állatokat, vagy állatok képét, szobrát. Vagy istene lesz a pénz. Vagy Pál azt írja Timótheusnak: „istenük az õ hasuk.” Vagy önmagát bálványozza, vagy egyáltalán emberi személyt: diktátort vagy sztárt. Vagy a tudomány lesz a bálványa, istene. Kifogyhatatlanok vagyunk mi ebben.

Kálvin János egyenesen azt írja: „Az ember elméje olyan mûhely, amely szakadatlanul bálványokat gyárt.” Ezeket az úgynevezett isteneket vég nélkül tudjuk gyártani, hogy legyen kiket-miket imádnunk.

Végül is ki tekinthetõ Istennek, vagy kikre gondol itt a mi Urunk, amikor azt mondja: „Ne legyen rajtam kívül más istened!” Luther ezt írja: „Akiben bízol, akihez bajodban menekülsz, akitõl segítséget vársz, akin a szíved csügg, akit, félsz és tisztelsz, az a te istened. Aki fontosabb neked másoknál, akinek alárendeled az életedet.” Ez lehet ember, állat, eszme, tárgy. Akármit képesek vagyunk mi isteníteni. Aki nem tiszteli az egyetlen teremtõ Istent, az feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni.

Alig-alig van olyan ember, aki mindenestül isten nélküli lenne. A legateistább eszmerendszerek is újabb és újabb bálványokat gyártottak maguknak. A francia forradalom az ember értelmét helyezte a trónra. A marxizmus magát az embert tette meg istenné, aki mindent átalakít, mindenre képes. Ez vastörvény: Aki nem tiszteli a Teremtõt egyetlen Istenként, az a teremtményeit fogja tisztelni.

3. A harmadik ezzel kapcsolatos bibliai gondolat: Ezzel az ember roppant veszélynek teszi ki magát. Mert aki nem tiszteli az egyetlen, igaz Istent, az kilépett a vele való szövetségbõl - ugye Isten szövetséget kötött az Õ népével - és ezzel kiszolgáltatta magát az ördögnek. Ez megint olyan tanítása a Bibliának, amire ma sokan legyintenek vagy megbocsátó fölénnyel mosolyognak, miközben az áldozatai ennek.

Mert mirõl van szó?

Arról, hogy minden olyan vallásos tiszteletet és hitet, amit egy ember nem tudatosan az egyetlen élõ Istennek szán, kisajátít magának az ördög. Õ imádatra vágyik. Még Jézustól is azt kérte: ha leborulva imádsz engem, akkor mindezeket neked adom. És anélkül, hogy tudná sok ember, az a vallásos tisztelete, amit nem Istennek szánt, hanem a maga isteneinek, bálványainak, az végül is a Sátánnal hozza õt kapcsolatba. Errõl a Biblia megint világosan ír, csak nem szoktunk odafigyelni ezekre az igékre.
Mózes könyvében ezt olvassuk: „Ne áldozzanak - tudniillik az emberek - véres áldozatokat az ördögöknek, akikkel paráználkodnak.” (3Móz 17,7) A paráználkodást Isten sokszor a bálványkultuszra érti az Ószövetségben, mert a szövetségi hûség az lenne, hogy csak az egy, igaz Istenhez ragaszkodik a nép. De amikor Istenen kívül a környezõ pogány népek isteneit is elkezdték imádni - akármilyen megfontolásból -, akkor hûtlenné lettek az Istennel való szövetséghez (házassághoz), és azt paráznaságnak nevezi a Szentírás. Azt mondja: akik Istenen kívül bálványokat is tisztelnek, az ördögöknek mutatnak be áldozatot.
Vagy ezt olvassuk: „Idegen istenekkel ingerelték az Urat, utálatosságokkal bosszantották. Ördögöknek áldoztak, nem Istennek, isteneknek, akiket nem ismertek, újaknak, akik csak most támadtak, akiket nem rettegtek a ti atyáitok.”

(5Móz 32,16-17)

Mintha rólunk szólna, nem? Újabb és újabb istenek támadnak - csak most. Újabb és újabb szekták, szektavezérek, több ember tartja magát Krisztusnak ezen a világon és vannak híveik. És itt közöttünk is hódít ez a tévelygés. Újabb és újabb isteneknek tiszteleg az ember, s közben nem is gondol arra, hogy ördögi hatás alá kerül. Gondoljunk a bevezetõre. Abból a szabadságból, amire Isten elhívta, visszacsúszik a rabságba, mert nem veszi komolyan, hogy „Ne legyen más istened rajtam kívül!”

Amikor Pál apostol a Korinthusiaknak ír, ettõl félti õket, és ezért mondja: hagyjanak fel mindenféle bálványáldozattal. Pedig azok nem sátánkultuszok voltak, csak a megszokott bálványaiknak, úgynevezett isteneiknek adtak tiszteletet. És mit ír Pál? „Mit mondok tehát? A bálvány valami, vagy hogy a bálványáldozat valami? Sõt, hogy amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek: én nem akarom, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.” (1Kor 10,19-20) Tehát aki Istenen kívül más isteneknek mutat be áldozatot - vagyis vallásos tiszteletben részesíti õket, az ördöggel kerül közösségbe. Félelmes bibliai igazság.

Az eddigi gondolatmenet ez volt: a Biblia tanítása szerint nincs más Isten, vannak úgynevezett istenek, akiket mi gyártunk magunknak vég nélkül, de egy, igaz, élõ Isten van. Aki Õt nem imádja, vagy nem csak Õt imádja egyetlen Istenként, az előbb-utóbb a teremtményeit fogja isteníteni. Aki pedig ezt csinálja, az tudtán vagy akaratán kívül is az ördöggel kerül kapcsolatba.

4. És itt érkezünk meg az I. parancsolat tulajdonképpeni jelentéséhez, értelméhez. Mitõl óvja itt Isten az Õ népét, amikor azt mondja: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Nem az volt az igazi veszély, ami Isten népét akkor fenyegette, hogy elfelejti Istenét, hogy hátat fordít neki, hogy megtagadja, hogy nem említi többé az Õ szent nevét. Azok után, amit Isten azzal a néppel tett, nem lehetett már Õt elfelejteni. Azok után, ahogy kiszabadította és szeretetébe, szövetségébe fogadta, nem lehetett törölni az emlékükbõl, még a tiszteletükbõl sem Istent. Nem ettõl félti Isten a népet, hanem attól, hogy rajta kívül más istenei is lesznek. Így hangzik pontosan ennek a mondatnak a fordítása: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Õ is, meg rajta kívül a környezõ kánaánita népek bálványai is. Mert sosem lehet tudni ... Mert ne lógjunk ki annyira a sorból ... Egy kicsit asszimilálódni kell ahhoz, hogy az embert elfogadják, és így tovább. Akkor is, ma is ilyen és ehhez hasonló megfontolások vannak a bálványtisztelet mögött. Az Urat tiszteljük mi, de azért hadd higgyék: nem vetjük meg õket ...

A tolerancia és a pluralizmus nem modern jelszavak. Ezek évezredekkel ezelõtt is ott lebegtek már Isten választott népének a feje felett is. És kialakul az is-is. Jahve is és a Baál, az Asera, a Molok és a többi kánaánita istenség is. Ettõl védi, óvja és akarja megszabadítani Isten az Õ népét. Az összemosástól, a keveréstõl, az is-istől. És ezért mondják azt a próféták unos-untig: Nincs is-is! Itt vagy-vagy van! És aki kaput nyit idegen istenek elõtt, az ezen a kapun máris kilépett az élõ Istennel való szövetségbõl, és ott magára marad. Védtelen lesz, lejtõre kerül, amin csúszik lefelé, és nem fog tudni megállni.

Tehát nem az a veszély, hogy elfelejtik Istenüket, hanem az, hogy miközben tisztelik õt, tisztelnek más isteneket is. Miközben az élõ Isten népének vallják magukat, a halott isteneket is vallásos tiszteletben részesítik. Félig bízik az ember Istenben, félig a pénz hatalmában, mert azzal sok mindent el lehet intézni, - ami azt jelenti: egészen a pénz hatalmában bízik. Az üdvösségét egyharmad részt Isten meg nem érdemelt kegyelmétõl reméli, kétharmad részt a maga cselekedetei jutalmaként akarja megkapni, - vagyis: egészen magában bízik.

A próféták így mondták: paráználkodtok kõvel és fával. Kõbõl és fából faragott bálványszobrokat is tiszteltek. Soha nem tagadták meg ezek az emberek az élõ Istent, hanem rajta kívül más isteneik is voltak. Mindig azok, amik éppen korszerûeknek látszottak, amiket éppen felkínáltak. Új istenek - ahogy olvastuk -, amiket nem tiszteltek a ti atyáitok, de ti mos tisztelitek, mert így korszerû és így divatos. A kártyavetõ kiteríti kártyáit az asztalára, - ahogy egyszer gyerekfejjel saját szememmel láttam, mert elvitt oda valaki, - és a Szentháromság Istent hívja segítségül a jóslásához. Undorító! Errõl van itt szó. Is-is.

Említettem már egyszer, hogy egy nyáron régebben, egy néprajzos ismerõsöm magával vitt és a falusi házak házorom díszeit tanulmányozta. Alig találtunk olyan házat, ahol csak keresztyén szimbólum, a kereszt lett volna bevésve a padlásnak a deszka végébe. A legtöbb helyen ott volt a kereszt, és jobbra, balra, alatta, felette õsi pogány szimbólumok - az égitesteket ábrázolók, a nemi szerveket ábrázolók. Is-is. Sosem lehet tudni ... Valószínû, ez nem tudatos megfontolása volt az ácsnak, aki azt oda bevéste, de mélyen áthatja a tudatunkat az elsõ parancsolat vakmerõ megszegése.

„Ne legyen más istened rajtam kívül!” Ha valami idõszerû parancsa Istennek ma, akkor ez feltétlenül az. A megosztott szív, a kevert élet, a két vágányon való futás, a dolgok összemosása ellen harcol Isten ezzel a parancsolattal. Erre azért kell nagyon odafigyelnünk, mert a korszellem is erre sarkall minket, hogy szegjük meg Istennek ezt a parancsát, és a saját megromlott szívünk is kiváló táptalaja ennek.

A korszellemrõl túl sokat nem akarok most beszélni, de nem árt, ha odafigyelünk arra, hogy egyre határozottabb lépéseket tesznek különbözõ csoportok - és most már az egyházak is - egy nagy egységes világvallás kialakítása felé. Az a mozgalom, amit New Age-nek neveznek, tudatosan is ezt készíti elõ, és egy ilyen szellemiségben, az, aki ragaszkodik a Szentírás igazságaihoz, nem korszerû ember. Az úgynevezett ökumenikus mozgalom lemondott a misszióról, és helyette kitalálta a dialógust. Nem Jézushoz kell vezetnünk azokat, akik Õt nem ismerik, hanem csak meg kell ismernünk õket. Lemond az egyház fokról-fokra arról a missziói parancsról, amit Jézus adott.

1993-ban a világvallások parlamentjén 6500 ember végzett hosszú idõn keresztül „vallásközi tréningeket”. Ott nem hangzott evangélium vagy evangélizá-ció, hiszen az azt jelentené: megvetjük, lenézzük a többieket. Egymás megismerése a cél. A dalai láma a mi bazilikánkban imádkozott, és vele ott voltak az egyházi vezetõk. Mind Róma, mind a protestáns felekezeteket tömörítõ Egyházak Világtanácsa egyre határozottabb lépésekkel készít elõ egy nagy világegyházat. Csak azon folyik a színfalak mögötti vita, hogy ki legyen annak a vezetõje. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha feladjuk Jézus Krisztus kizárólagossági igényét. Itt nem a keresztyénség kizárólagosságáról van szó, Jézus Krisztus kizárólagossági igényérõl van szó.
Márpedig ez ténykérdés, hogy egyedül a Názáreti Jézus halt meg te helyetted is, meg én helyettem is, meg a dalai láma helyett is, meg a pápa helyett is a kereszten. És Isten, aki gyûlöli a bûnt, egyedül Jézus Krisztus golgotai áldozatát fogadta el érvényes elégtételnek mindannyiunk bûnéért. Egyedül Jézus Krisztus nyitotta ki az ember elõtt újra az Istenhez vezetõ utat és a mennyország kapuját. És ha mi igazán szeretjük azokat, akik még nem ismerik Õt, akkor mi ezt az egyetlen életre vezetõ utat mutatjuk nekik nagy szeretettel és tisztelettel, és az õ hagyományaikat megbecsülve. De aki igazán szereti a másikat, az meg akarja menteni.
Ez a kor, amiben élünk, ezzel a fertőzött, mindent összemosó szellemiségével folyamatosan vizsgáztatja a hitünket. Hisszük-e mi azt, amit Jézus magáról mondott, s amit a Szentírás róla mond?
De ugyanakkor a romlott szívünk is kiváló táptalaja ennek az összemosásnak, és szükségünk van Istennek erre a parancsára! Mit küszködünk önmagunkkal hívõ emberek, és mit küszködöm mint lelkipásztor azokkal, akik elindultak a hitben, hogy oda jussunk el mindnyájan, hogy egészen szánjuk oda magunkat Isten szolgálatára. Hogy osztatlan szívvel rendeljük alá magunkat az Õ akaratának. Ne kacsintgassunk kétfelé! Ne hagyjon maga mögött az ember kis hidakat, amiken esetleg visszavonulhat, vagy ne hagyjon nyitva kiskapukat, amiken megléphet! Mert csak ez az út vezet az életre, de ez odavezet! Ezen csak elõrefelé lehet menni.
Aki harcolja a hitnek a harcát, az tudja, hogy mennyi akadálya van ennek. Itt ülünk a templomban, de az utcán, amikor beszélgetünk, már teljesen olyanok vagyunk, mint a világ fiai. Van az embernek egy vasárnapi arca és élete, és aztán az egész hét a hétköznapok jegyében zajlik, és semmi különbség nincs sokaknak a gondolkozása, viselkedése és a világ fiainak a gondolkozása és viselkedése között. Sõt, sokan nem is akarják, hogy legyen. Fel ne tûnjék, hogy én Isten útján akarok járni, vagy hogy Õ megszólított engem, vagy hogy én döntöttem mellette - mondják. A döntésnek következményei lennének, testvérek! Aki döntött mellette, az vállalja Õt!
Nekem senki se mondja, hogy teljes szívbõl szereti a feleségét az, aki hetente kétszer a szeretõjénél vacsorázik. És hogy õ hûséges a férjéhez, miközben a munkahelyén kikezd a férfiakkal, és élvezi, hogy kacérkodik. Ugyanezt csinálják vallásos tömegek. Egy kicsit Istennek is ... de hát a világban élünk, hát nem lehet kilógni a sorból, mert az kellemetlenségekkel jár. Azzal bizony! Olyan kellemetlenségekkel, hogy volt, akinek az életébe került. De mivel ki mert lógni a sorból, ezért tudott segíteni a többieken, ezért lett áldássá másoknak.
„Ne legyen idegen istened rajtam kívül!” Aki a világot szereti, nem szeretheti az Istent - ezt olvassuk a Szentírásban. A szívünk teljes kiszolgáltatása, önmagunk egyértelmû odaszánása Istennek, az osztatlan élet - ez az, amire el akar segíteni a mi Urunk, és ezért mondja: Ne legyen más istened rajtam kívül!
Aki azt mondja, a vallás magánügy, hogy a hite nem tartozik senkire, az elárulta, hogy nem osztatlan a szíve. Isten minket közüggyé akar tenni. Áldássá akar tenni mások számára is. Isten a kétszívûségtõl óv, és erre az egyértelmûségre akar elsegíteni.
Jó lenne, ha ma délután keresnénk egy kis csöndet és õszintén megvizsgálnánk Isten Szentlelkének a világosságát kérve, vajon hol megosztott még a gondolkozásunk és életgyakorlatunk? Hol vannak benne kettõsségek? Jó lenne, ha azzal kezdenénk a Tízparancsolatba való belemélyedést, hogy ezt az elsõt mindjárt komolyan vesszük, és megtisztítjuk magunkat minden olyantól, ami idegen isten, ami zavarja az egyértelmûséget.
Jézus Krisztus mondatával hadd fejezzem be, amit kemény harcban, a kísértõvel vívott harcában mondott: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Neki, és csak neki, és szolgálj neki, ne csak vágyakozz ezután!

forrás:

Cseri Kálmán gondolati alapján

Hangfelvétel:

http://cserikalman.hu/sites/default/files/predikaciok/1997_02_09_0.mp3