LÉLEK-BARÁT

A keresztény ember viszonya az államhatalomhoz

Róm 13,1-7 fényében

Az államhatalom iránti alárendelődés kérdése mindig is vitákat váltott ki a történelem során.
Ennek egyik oka az, hogy a múltban a hatalom képviselői igen gyakran isteni
felhatalmazásukra hivatkozva követték el visszaéléseiket, ami sokakban ellenérzést keltett az
államhatalom iránt. Korunkra viszont inkább az a jellemző, hogy egyre többen vannak, akik a
világ „erkölcsi romlottsága” miatt kívánatosnak tartják, hogy az állam bizonyos erkölcsi
elveket mindenkire nézve kötelezővé tegyen. Számos vitát, sőt olykor indulatot vált ki az a
kérdés is, hogy a keresztény ember milyen mértékig tartozik engedelmességgel az
államhatalomnak, sőt bizonyos esetekben, hogy tartozik-e egyáltalán. Igen gyakran azt
tapasztalhatjuk, hogy keresztény körökben is szubjektív megfontolások vagy részérdekek is
befolyásolják annak eldöntését, hogy egy keresztény ember vagy közösség hogyan
viszonyuljon az államhoz. Ha például úgy látják, hogy egy állam elvei ellentétesek a
keresztény tanokkal, akkor hajlamosak megbélyegezni és semmibe venni előírásait,
ugyanakkor ha egy hatalom deklaráltan magáévá tesz erkölcsi elveket, akkor viszont erős a
késztetés, hogy törvényi erővel kényszerítsék ki ezek követését, vagy legalábbis a külső
alkalmazkodást ezekhez.
Fontos tehát megvizsgálni, mit is mond a Biblia a következő kérdésekről: Honnan nyeri
legitimációját az államhatalom? Mi a célja és szerepe a történelemben, illetve Isten megváltási
tervében? Mi a mindenkori keresztény ember helyes viszonyulása az államhatalomhoz, és
függővé tehető-e ez attól a hatalmi formától és értékrendtől, melyet az államhatalom képvisel?
Tanulmányunkban úgy keressük e kérdésekre a választ, hogy Pál apostol Rómabeliekhez írt
levelének vonatkozó részét vesszük tüzetesebb vizsgálat alá. Ennek során kitérünk olyan
kérdések vizsgálatára is, melyekkel az apostol ugyan konkrétan nem foglalkozik, de amelyek
az általa tett megállapításokkal kapcsolatban joggal merülhetnek fel.
Elöljáróban leszögezhető, hogy Pál apostol e kérdéskört a gyakorlati keresztény élet
részeként, ezen belül is fontos részeként tárgyalja. Nem elhanyagolható szempont, hogy a
téma felvetését megelőzően az ellenség szeretetéről, a bűn megtorlásától való tartózkodásról,
a „gonoszt jóval győzd meg” elvéről szól az apostol, míg közvetlenül utána a felebaráti
szeretet egyetemes követelményéről. Mindez arra enged következtetni, hogy az államhatalom
iránti viszony szoros összefüggésben áll azzal, ahogyan a keresztény ember a gonoszság
legyőzésére tekint, illetve ahogy embertársaihoz való viszonyát, a társadalomban betöltött
szerepét Istennel való kapcsolata függvényében értelmezi.
A továbbiakban versről versre haladva foglaljuk össze az adott szövegrész üzenetét, illetve
fejtjük ki a hozzá kapcsolódó kérdéseket.1
1. „Minden lélek rendelje magát alá a felsőbb hatalmaknak. Mert nincs hatalom, csak
Istentől, és a létező hatalmak Istentől rendeltettek.”
Pál apostol igen kategorikus felszólítással kezdi a hatalomhoz való viszony taglalását:
egyetemes kötelezettségként fogalmazza meg hallgatósága számára az államhatalom iránti
alárendelődést. Fontos azonban megfigyelnünk a szóhasználatot: itt nem a feltétlen
engedelmességet és meggyőződésbeli azonosulást kifejező hüpakouó szó áll a görög
1 Az igeverseket a görög szöveg saját fordítása alapján idézzük.
2
szövegben, hanem a hüpotasszó. Ennek jelentése: „alárendeli, aláveti magát valakinek”, vagy
mondhatnánk így is: elismeri tekintélyét, és ennek megfelelően cselekszik. Tehát nem arról
van szó, hogy minden tekintetben azonosulni kell a mindenkori hatalom által képviselt
értékrenddel, és mint azt a későbbiekben látni fogjuk, még csak feltétel nélküli, vak
engedelmességről sem beszélhetünk. Arról szól itt az apostol, hogy a mindenkori
keresztények ismerjék el és tartsák tiszteletben a mindenkori államhatalmat, és
engedelmeskedjenek a közjó érdekében hozott előírásainak, továbbá e funkciójának
betöltésében működjenek együtt vele.
Ezzel kapcsolatban sokatmondó, hogy Pál apostol e kijelentését i. sz. 58-ban írta. Ekkor Néró
császár ült Róma trónján, akit minden idők egyik legvéresebb kezű uralkodójaként tart
számon a történelem. Elődje az ellentmondásos jellemű Claudius volt, aki néhány évvel
korábban minden zsidót kiűzött Rómából, és azok csak a császár halála után térhettek oda
vissza. A római gyülekezet zsidó tagjai tehát könnyen érezhették úgy, hogy egy ilyen
hatalomnak nem tartoznak engedelmességgel - annál is inkább, hiszen az „őshazában”,
Palesztinában napirenden voltak a római hatalom elleni lázongások, melyek 67-ben a zsidó
háború kirobbanásában tetőztek.2 Ilyen háttéren elgondolkodtató az apostol határozott
kijelentése: nincs kivétel, még a legkegyetlenebb hatalomnak is alá kell rendelődnie annak,
aki Krisztus tanítását követi. Eközben természetesen lehet különvéleménye a hatalmi pozíciót
betöltők erkölcsi minőségét illetően, de ez nem befolyásolhatja azt az alárendelődést, amellyel
az éppen uralmon levő hatalmasságnak tartozik.
E kategorikus kijelentést annak hátterén érthetjük meg, hogy mivel indokolja az apostol a
hatalmon levőknek kijáró engedelmességet: azzal, hogy „a létező hatalmak Istentől
rendeltettek”.
Ez a kijelentés adhat okot a legtöbb vitára, ugyanakkor számos kérdést is fölvet. Az apostol
határozottan állítja, hogy maga Isten az, aki megalapította az államhatalom intézményét. De
akkor vajon az ő akarata az a sok visszaélés is, amit a hatalmon levők – helyzeti fölényüket
kihasználva – szinte minden esetben elkövetnek? Akkor ő a felelős az embereket
kizsákmányoló, elnyomó, sőt olykor fizikailag megsemmisítő hatalmi gépezetek létéért is? A
keresztény ember egy ilyen hatalomnak is köteles alárendelődni?
Ezek nyilvánvalóan súlyos kérdések, és ahhoz, hogy megválaszoljuk őket, először is meg kell
vizsgálnunk, hogy hova nyúlik vissza a földi hatalom keletkezése, és milyen céllal jött létre.
Az igazságszolgáltatásra vonatkozó első bibliai utalást 1Móz 9,6-ban találjuk: „Aki embervért
ont, annak vére ember által ontassék ki, mert Isten a maga képére teremtette az embert”. Ez
az első eset, hogy Isten felhatalmazza az embert az emberölés szankcionálására. Korábban
(1Móz 4,13-16 szerint) Isten megtiltotta, hogy bárki is megölje a testvérgyilkossá vált Kaint.
Annak sem találjuk nyomát, hogy a vízözön előtti világban létezett volna igazságszolgáltatás,
ami megmagyarázza, miért tudott néhány emberöltő alatt egyetemes méreteket ölteni az
emberi gonoszság (1Móz 6,5.11). Pusztán e tény – a gonoszság „megsokasodása” – is
bizonyítja, hogy szükség van egy olyan féken tartó erőre, mely isteni felhatalmazással
2 Ezzel kapcsolatban lásd még: Murray, John: The Epistle to the Romans, Eerdmans Publishing, Grand
Rapids, Mich. 1975, 146-147. Itt a szerző kiemeli: a zsidóság körében komoly ellenállásra találhatott az a
gondolat, hogy a római hatóságnak engedelmeskedni kell, tekintettel a rómaiak iránt megnyilvánuló általános
ellenszenvre. A keresztények esetében viszont Krisztus királyi mivoltának torz értelmezése illetve a „szabadság”
fogalmának kiforgatása gyengíthette azt a meggyőződést, hogy szükséges engedelmeskedni a fennálló
hatalomnak.
3
fenntartja a közrendet, és megtorolja a legsúlyosabb bűnt, az emberélet elleni támadást. Ezért
vonatkozott a megújult világot érintő első rendelkezések egyike az igazságszolgáltatás
létrehozására. Az államhatalom Istentől rendelt célja, hogy az emberek biztonságát védje, és
felhatalmazással rendelkezik arra, hogy a társadalmi rend védelmében büntetéssel sújtsa
mindazokat, ezt a rendet megzavarják.
Ilyen értelemben jelentőségteljes, hogy előzőleg az apostol a gonosz megtorlásától való
tartózkodásról beszélt. A keresztény embernek ez nem feladata, a gonoszság megbüntetését
Istenre kell bíznia. Isten azonban éppen az államhatalmat rendelte eszközül arra, hogy ha nem
magát a bűnt, de annak külső megnyilvánulásait féken tartsa. Ezen a háttéren a hívő ember
számára különös fontosságot nyer az államhatalom megléte, amiről a továbbiakban még
részletesen szólunk.
A fentiek okán az igazságszolgáltatás és az azt megtestesítő államhatalom eszméje
közvetlenül Istentől származik. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az „eszméje”, tehát maga az elv
és az azt megvalósítani hivatott intézmény. Ezt bizonyos értelemben el kell választanunk a
hatalmat betöltő személyektől, akik nem feltétlenül alkalmasak a tisztségük ellátására, és nem
is mindig élnek helyesen a hatalmukkal. Ők felhatalmazásukat nem közvetlenül Istentől,
hanem a néptől kapják (ez alól kivétel volt az Ószövetségi Izraelben bevezetett teokrácia,
tárgyalását lásd alább). Az alárendelődés nem közvetlenül a személyeknek, hanem az
intézménynek szól. Ezzel kapcsolatban idézzük egy 19. századi amerikai bibliamagyarázó
kijelentését:
„Az egyeduralkodók személyükben nem azonosak azokkal a »felsőbb hatalmasságokkal«,
amelyekről azt mondja Pál apostol, hogy Istentől rendeltettek. A Szentírás a kormányzati
hatalomra, az államformára utal, amelyiknek az uralkodó, a kormányfő vagy az elnök a
képviselője, a nép megbízásából bírva hatalmát. Az izráeli teokráciát kivéve egyetlen uralkodó
sem volt a földön, amelyik hatalmát - közvetve vagy közvetlenül - ne a néptől kapta volna.
Nem az egyes uralkodók, sem nem az egyes kormányzati formák, hanem magának az
államnak az eszméje az, ami Istentől rendeltetett.”3
Ennek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a hatalomgyakorlás keretei a földi körülmények
alakulásától függően változhatnak: beszélhetünk monarchiáról vagy köztársaságról,
diktatúráról vagy demokráciáról, stb. Változhat a hatalmat betöltők erkölcsi minősége is: az
ószövetségi Izrael és a világ történelme egyaránt bőséges példával szolgál arra, hogy nemes
jellemű uralkodókat elvetemültek követtek a trónon, vagy fordítva. Azonban minden
államformára igaz, és a hatalmat betöltők személyétől függetlenül érvényes, hogy a bűn
világában, az önzés és önérdek elburjánzásának hátterén az államhatalom önmagában garantál
bizonyos stabilitást. Az egyetlen alternatíva az az anarchia lenne, ami az Ószövetség szerint
az özönvíz előtti világot jellemezte, és időnként megismétlődött a történelemben. Jó példa
erre a bírák korának vége (lásd Bír 21,25), vagy olyan jelenkori országok, melyekben a
központi hatalom hosszabb-rövidebb időre összeomlott (pl. a Szaddam Husszein
megbuktatása utáni Irak vagy a jelenleg is oligarchák által uralt, több politikai egységre
szakadt Szomália). A rend fenntartásának konkrét vonatkozásaira a későbbiekben még
visszatérünk.
Az apostol azonban azt is kijelenti, hogy „a létező hatalmak Istentől rendeltettek”. Ez
egyértelműen azt jelenti, hogy egy-egy konkrét esetben Isten teszi lehetővé, hogy valaki
hatalomra tegyen szert. John Murray megjegyzi: „Pál a létező hatalomgyakorlókról beszél...
3 A.T. Jones: A polgári kormányzat és a vallás, Inter-Euro Publishing Magyar Alapítvány, 1994, 50.
4
Nem elvont értelemben szól a kormányzatról, s nem is a kormányzat különböző típusait
tárgyalja, hanem az éppen uralkodó hatalomra vonatkozóan tesz kategorikus kijelentéseket.”4
Dániel könyve 2. fejezetében, Dániel imájában találjuk a legtalálóbb megfogalmazását annak,
hogy minden létező hatalom Isten felügyelete alatt áll: „[Isten] változtatja meg az időket és az
időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat” (Dán 2,21). Más szóval: Isten ad
lehetőséget arra, hogy valaki hatalomra tegyen szert, de adott esetben ő fosztja is meg e
hatalomtól, még ha nem is közvetlenül. Éppen Dániel könyvében találunk erre egy ékes
példát: a könyv 5. fejezetében Belsacár királynak Isten Dániel által jelenti ki, hogy véget vet
uralmának, de ezt nem közvetlenül teszi, hanem felhasználja hozzá a már küszöbön álló
perzsa támadást, melynek során Belsacárt megölik, és a méd Dárius foglalja el a trónt. Ez az
esemény nyilvánvalóvá teszi, hogy Belsacár méltatlanná vált az uralkodásra, és betöltötte
elbizakodottságának mértékét, noha ott volt előtte elődje, Nabukodonozor megalázkodásának
példája, ezért nem hárította el az országa ellen irányuló támadást.
Annak megfogalmazásával is találkozhatunk a Biblia lapjain, hogy Isten maga ítéli meg a
hatalmukkal visszaélő, túlkapásokra vetemedő uralkodókat. Ésaiás könyve szerint például
Isten fenyítékként használta fel Asszíriát i. e. 722-ben, hogy Észak-Izrael bálványimádását
megbüntesse. Miután azonban ez megtörtént, az asszír királyok sikereiktől megrészegülve
„rablóbirodalmat” hoztak létre, mely az egész Közel-Keletet rettegésben tartotta. Közismert,
hogy Asszíria királyai ékírásos táblákon örökítették meg kegyetlenkedéseiket, mintegy
kérkedve velük. Ezért a próféta súlyos ítéletet fogalmaz meg Asszíriára nézve: „Jaj
Asszíriának, haragom botjának, mert pálca az ő kezében az én búsulásom! Istentelen
nemzetség ellen küldtem őt, és haragom népe ellen rendeltem, hogy prédáljon és zsákmányt
vessen, és eltapodja azt, mint az utcák sarát. De ő nem így vélekedik, és szíve nem így
gondolkozik, mert ő pusztítani akar, és kigyomlálni sok népeket… Ezért ha majd elvégezi az
Úr minden dolgát Sion hegyén és Jeruzsálemben, meglátogatom Asszíria királyának
nagyakaró szíve gyümölcsét és nagyralátó szeme kevélységét… És Izrael világossága tűz
gyanánt lesz, és annak Szentje láng gyanánt, és ég és megemészti gazát és tövisét egy napon;
az ő erdejének és kertjének ékességét pedig lelkétől mind testéig megemészti, és lesorvad, mint
a sorvadozó; erdője fáinak maradéka kicsiny lesz, és azokat egy gyermek is felírhatja!” (Ésa
10,5-7.12.16-19)
Későbbi bibliai beszámolókból tudjuk, hogy amikor az asszírok Júdát és Jeruzsálemet is meg
akarták támadni, Isten súlyos csapást bocsátott rájuk, ezért vissza kellett vonulniuk. Alig egy
évszázaddal később, i. e. 627-ben pedig a birodalom déli tartománya, Babilónia lázadt fel
Nabopolaszár vezetésével (és a médek segédletével), ami véget vetett Asszíria uralmának.
Babilóniát Isten Júda bálványimádásának megbüntetésében használta fel eszközül, de amikor
a babiloni birodalom is eltorzult, akkor Medo-Perzsia váltotta fel a történelem színpadán,
aminek drámai előzményeit Dániel könyve fentebb hivatkozott 5. fejezete örökíti meg.
Mindebben egyrészt annak bizonyítékát láthatjuk, hogy Isten adott esetben lehetőséget adhat
egy hatalom felemelkedésére, de véget is vethet neki, miután átlépte a megszabott korlátokat.
Másrészt kiderül, hogy Isten konkrét történelmi folyamatokat beépíthet a saját tervébe, hogy
elősegítse akaratának megvalósulását, és ehhez földi hatalmakat is felhasználhat.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy nem csupán a hatáskörét túllépő hatalomnak vethet véget
Isten, hanem a hatalom gyakorlóinak negatív cselekedeteit is beépítheti saját tervébe. Ez Isten
előre ismerésével van összefüggésben, amiről Pál apostol a Római levél 8. fejezetének végén
beszél. Erre a törvényszerűségre külön kifejezés is van az Ószövetségben, az „elforgatás”,
vagyis az, hogy Isten az ember által véghez vitt rosszat a benne hívők életében jóra fordítja, és
a negatív körülményeket jellemfejlődésük érdekében kamatoztatja. A 33. zsoltárban találjuk
4 Murray, i.m. 148.
5
ennek megfogalmazását: „[Isten] elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek
gondolatait” (Zsolt 33,10). Isten gyakran fokozott küzdelmet folytat azokért az emberekért is,
akik visszaélnek a megszerzett hatalmi pozícióval. Emberi szemmel nézve érthetetlen például,
hogy miért éppen a legkegyetlenebb és leggátlástalanabbul bálványimádó király, Manassé
uralkodott a leghosszabb ideig, ötvenöt évig Júdában. A 2Krón 33,10-16-ban található
beszámolóból derül ki, hogy ez a király sem volt reménytelen eset: amikor hatalmától
megfosztva asszír fogságba kerül, megtér, és hazatérését követően igyekszik tőle telhetően
helyreállítani a korábban végzett rombolást. Ötvenöt évre volt szükség, hogy ez a küzdelem
meghozza gyümölcsét. Így számunkra ugyan jelenleg kikutathatatlan okokból Isten a
történelem folyamán is megengedte, hogy egy hatalom betöltse gonoszságának mértékét, de
az így előállt helyzetet felhasználta a benne bízók jellemének formálására és csiszolására. Ha
itt a földön nem is mindig értjük meg, hogy mindennek mi volt az oka és célja, biztos
ígéreteket kapunk arra nézve, hogy legkésőbb a végső ítéletben Isten „napvilágra hozza az
elrejtett dolgokat”, a jelenleg még nem vagy nem teljesen átlátható összefüggéseket abban a
vonatkozásban is, hogy miért engedte meg földi hatalmak látszólag fékezhetetlen tobzódását.
Ezen túlmenően mindig érvényes az az ígéret, hogy „az Úr szemmel tartja az őt félőket”
(Zsolt 33,18-19) – és igen gyakran éppen a nehéz történelmi körülményeket használja fel
hatalma bemutatására. Hogy ez a történelemkönyvekből nem nyilvánvalóbb, annak az az oka,
hogy a történelmet nem egyéni sorsok, hanem általános folyamatok szemszögéből írják,
melyek egyéni életekre történő kihatása alig-alig vizsgálható. Személyes
naplófeljegyzésekből, visszaemlékezésekből azonban igen gyakran kiderül, hogy emberek
hogyan tapasztalták meg Isten jelenlétét kilátástalannak látszó helyzetekben is. Természetesen
így is marad még bőven megválaszolandó kérdés, de mint fentebb már említettük, ezeket a
teljes Biblián végigvonuló ígéret szerint maga Isten fogja kitisztázni a világ történelmét lezáró
végső ítéletben.
Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy Isten nem csupán megengedi, hogy adott
helyzetben valaki hatalomra tegyen szert, de szemmel is tartja, ki hogyan él ezzel a
hatalommal. A „létező hatalmasságok Istentől rendeltettek” kijelentés nem egy statikus
állapotot tükröz, ahol Isten létrehozta a földi hatalmat, és ettől kezdve a hatalom gyakorlóinak
mindig igazuk van, bármit tesznek is, sőt hivatkozhatnak rá, hogy erre Isten hatalmazta fel
őket. Sokkal inkább egy dinamikus viszonyról van szó, ahol Isten a hatalmon lévők
lelkiismeretére hatva folyamatos küzdelmet folytat értük is, hogy feladatukat megfelelően
lássák el, és ha végképp elmulasztják ezt, akkor előbb-utóbb véget vet hatalmuknak. Biztosra
vehetjük, hogy a hatalom gyakorlói pusztán megnövekedett felelősségük okán is fokozottan
kapnak a jóra irányuló késztetéseket vagy akár súlyos feddéseket Istentől, amire számos
bibliai példát is említhetünk.5
2. „Így hát, aki a hatalomnak ellenszegül, Isten rendelésének szegül ellene, és az
ellenszegülők ítéletet szereznek maguknak.”
A következő vers tovább erősíti azt a meggyőződést, hogy a létező hatalom valamiképpen
Isten rendelését tükrözi, és a keresztény ember se passzívan (engedetlenség révén), sem pedig
aktívan (tevőleges ellenállás útján) ne szálljon szembe a fennálló hatalmi struktúrával. Ennek
egyik oka az a meggondolás, hogy a tökéletlen hatalom is jobb, mint a semmilyen, ahogyan
fentebb már ezt leszögeztük. Van azonban egy másik ok is: egy igazságtalan hatalmi struktúra
eltörlése nyomán általában csak a hatalmi keretek változnak meg, de az új hatalomgyakorlók
éppen úgy ki vannak téve az emberi természetből fakadó kísértéseknek (hatalomvágy, az
önérdek érvényesítése, stb.), ennek minden társadalmi következményével együtt.
5 Lásd pl. 1Sám 13,1-14; 2Sám 12,1-15; 1Kir 11,9-13; Dán 10,13; Mt 27,19, stb.
6
Ehhez társul, hogy aki az „új eget és új földet” várja, melyben „igazság lakozik” (2Pét 3,13),
nem a földi hatalom megváltozásától várja életének jobbra fordulását, hanem Isten
szabadításától, melynek első lépése nem a külső körülmények, hanem a szív megváltozása.
Ezzel magyarázható, hogy maga Jézus semmilyen formában nem fogalmazott meg kritikát a
rómaiak illetve a helyi uralkodók által képviselt hatalommal szemben. Igaz, egy-egy
képviselőjét erkölcsileg minősítette, de csupán emberi, nem pedig hatalomgyakorlói
minőségében. Heródes Antipászt egy ízben „rókának” nevezte, kihallgatásakor pedig
hallgatásával rótta meg a tetrarcha erkölcsi lealacsonyodását és megkeményedését (Luk
13,32; 23,9). Pilátust is hallgatásával rótta meg, amikor látható volt, hogy a helytartó saját
lelkiismerete bizonyságával szembemenő döntést készül meghozni (Jn 19,9).
A történelemben csupán egyetlen olyan államforma volt, melyben joggal volt elvárható, hogy
a hatalomgyakorlók Isten akaratával összhangban járjanak el, mégpedig az izraeli teokrácia.
Itt Isten a próféták személyében hatalmazott fel embereket arra, hogy adott esetben
helyreigazítsák vagy megfeddjék az uralkodókat, és ez akkor is érvényben maradt, amikor
már nem egyéni kiválasztás, hanem dinasztikus öröklődés útján kerültek hatalomra királyok.
A valódi uralkodó ebben a helyzetben Isten volt, akinek joga volt helyreutasítani az ő nevében
uralkodó királyokat. A babiloni fogság utolsó szakaszában azonban, Izrael nemzeti létének
megszűnése nyomán már a zsidó népre is érvényes volt az, hogy annak a birodalomnak
tartoztak engedelmességgel, amelynek a fennhatósága alatt éppen éltek, függetlenül attól,
hogy történetesen Círusz vagy Xerxész, Nagy Sándor, a Ptolemaidák, a Szeleukidák vagy
Augustus császár ült a trónon. Ami a keresztény egyházat illeti, ennek életében a jézusi
utasítás van érvényben: „Adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak, ami pedig az
Istené, az Istennek” (Mt 22,21, a teljes szövegösszefüggést lásd 22,15-22-ben). Azt
mondhatjuk, hogy a „császár” (vagyis a mindenkori államhatalom) esetében az
alárendelődés, az állam rendfenntartó funkciójának támogatása, míg Isten esetében a teljes
engedelmesség „megadása” a kívánalom. Ennek az alapelvnek további folyományaira is
visszatérünk még a későbbiekben.
Számos bibliai példa szemlélteti, milyen gyakorlati következményei vannak a „ne támadj a
hatalmasság ellen” elvének. Ezt szem előtt tartva utasította határozottan vissza Dávid két
ízben is, immár Isten felkentjeként és a trón jogos várományosaként, hogy Sault megölje, arra
hivatkozva, hogy Istenre bízza, mikor vet véget a már elborult elméjű és hatalmához Isten
akarata ellenére ragaszkodó király uralmának (1Sám 24,7; 26,10-11). Tartózkodott attól, hogy
saját kezével ragadja magához azt, amire Isten saját magának tartotta fenn a jogot,
nevezetesen, hogy ő „döntsön és tegyen” királyokat.
Hasonló megfontolás állt amögött is, hogy a keresztények nem törekedtek a tagadhatatlanul
igazságtalan viszonyokat konzerváló rabszolgaság eltörlésére sem. Az Újszövetségben sehol
sem találjuk nyomát annak, hogy a keresztények nyilvánosan kárhoztatták volna a
rabszolgaság intézményét, ezzel szemben azonban kifejezésre juttatták, hogy a keresztény
gyülekezetek tagjaiként a rabszolgák és uraik alá-fölérendeltsége immár másodlagos
jelentőségű, hiszen ők elsősorban testvérei egymásnak (ld. pl. Kol 6,9). Pál apostol
Filemonhoz írt levele pedig már egyenesen burkolt felszólítást tartalmaz arra, hogy Filemon
szabadítsa fel szökött, de távollétében megtért és urához visszatérő szolgáját, Onézimuszt
(Filem 1,21).
7
E ponton törvényszerűen felmerül a forradalom létjogosultságának kérdése is.
Tanulmányunkban nem vállalkozhatunk a kérdéskör részletes vizsgálatára, csakis általános
megállapításokat tehetünk. A forradalmakra biblikus szemszögből a „népek háborgásának”
tüneteiként tekinthetünk, mely több újszövetségi kijelentés szerint is felerősödik, ahogy a
történelem a végkifejlet felé halad. Az Ó- és Újszövetség egyaránt a „tenger” jelképét
alkalmazza a népek forrongására. Dániel könyve második vázlatpróféciájában ezt olvassuk:
"Szólt Dániel, és mondta: Láttam az én látomásomban éjszaka, és íme az égnek négy szele
háborút támasztott a nagy tengeren. És négy nagy állat jött fel a tengerből, egyik különböző a
másiktól." (Dán 7,3) Erre az Újszövetségben mintegy visszhangként válaszol Jelenések
könyve, amely egyben a „tenger” jelképét is azonosítja: "És monda nékem [János apostolnak
az angyal Pátmosz szigetén]: A vizek, amelyeket láttál... népek azok és sokaságok és nemzetek
és nyelvek." (Jel 17,15). Petőfi Sándor sem véletlenül használta ezt a kézenfekvő hasonlatot a
„Feltámadott a tenger” kezdetű versében a forradalom ábrázolására. Jézus kijelentése szerint
egyre inkább számítani kell egyre gyakoribbá váló „zendülésekre” a történelem utolsó
szakaszában: „És mikor hallotok háborúkról és zendülésekről, meg ne ijedjetek; mert ezeknek
meg kell lenni előbb, de nem jön mindjárt a vég” (Luk 21,9).
A „népek háborgása” összességében jogos elégedetlenség és az ezt meglovagoló hatalmi
törekvések összeadódásaképpen szokott rendszerint kibontakozni, ezért a győztes vagy
vesztes forradalmakat gyakran diktatúra követi, előbbi esetben a győztesek, utóbbiban a
megtámadott hatalom megtorlásaitól kísérve. Ugyanakkor egy-egy forradalom vagy
szabadságharc általában pozitív változásokat is elindít, és kétségkívül elmondható, hogy
ezeket a változásokat Isten beépíti megváltási tervébe. Példaként említhetjük a XVI századi
holland függetlenségi harcot, mely szabadságot hozott az addig üldözött holland
protestánsoknak; az amerikai függetlenségi háborút, mely a vallásszabadság – és az általános
szabadságjogok - tengerentúli kibontakozásának alapjait vetette meg; végezetül a nagy francia
forradalmat, amely véget vetett a középkori hatalmi egyház uralmának. Hosszú távon a
magyar történelem nagyrészt vereséggel végződő szabadságharcai vagy forradalmai is
pozitív, erjesztő hatású társadalmi változásokat indítottak el, nyomukban bekövetkezett
egyfajta pozitív hatalmi átrendeződés.
.
Összességében tehát a forradalmakról elmondható, hogy az emberi történelem
igazságtalanságai által kiváltott törvényszerű reakciókról van szó, amelyek azonban
kimenetelüktől függetlenül nem oldják meg ezeket az igazságtalanságokat, legföljebb csak
ideig-óráig megszüntetik őket. Ennek oka természetesen az, hogy a külső változások nem
változtatják meg magát az emberi természetet. Épen ezért egy hívő ember vagy egyház
részéről nem bölcs dolog közvetlenül támogatni egy-egy forradalmár politikai mozgalmat,
még kevésbé tevőlegesen részt venni egy-egy erőszakos vagy békés hatalomváltásban, de
természetesen lehet és kell is figyelnie arra, hogy bölcsen éljen a megváltozott helyzettel, akár
megkönnyíti, akár megnehezíti ez hite gyakorlásának külső körülményeit. Ettől külön
kezelendő a lelkiismereti alapú tiltakozás, amikor a hatalom lelkiismereti kényszert alkalmaz,
amiről részletesen az alábbiakban szólunk.
A képviseleti demokrácia keretei között legjobb, ha a keresztény ember azt a megfontolást
követve él választójogával, hogy a választások nyomán kialakuló hatalmi viszonyok
negatívan vagy pozitívan befolyásolják-e azt a szabadságot, amelynek keretei között
gyakorolhatja hitét és bizonyságtevését. Természetesen emellett is érvényes, hogy bármely
politikai erő hatalomra jutása mögött ott van az az isteni szándék, amely felhasználhatja a
földi hatalmat céljai előbbrevitelére, vagy elforgathatja cselekedeteit. A választás ugyanakkor
nem jelenthet teljes azonosulást egy adott politikai erő értékrendjével, és hívőként nem is
8
bölcs dolog egy hatalomtól minden társadalmi probléma megoldását várni – ez csakis a
megváltás művét teljességre vivő Istentől várható, tőle azonban teljes bizonyossággal.
3. „Mert az uralkodók nem a jó, hanem a gonosz cselekedetek félelmére vannak.
Akarod-e tehát, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedd a jót, és dicséretet nyersz
tőle.”
A továbbiakban az apostol a korábban tett megállapításokból fakadó gyakorlati
következményeket foglalja össze. Először is egy fontos megállapítást tesz a földi hatalom
alapvető céljáról: az uralkodók a gonosz cselekedetek félelmére vannak. Az tehát az
államhatalom célja, hogy jelenlétével visszatartsa az embereket a gonosz cselekvésétől, illetve
ha már megtörtént, akkor a cselekedeteket torolja meg azok mértéke szerinti büntetéssel.
Akkor cselekszik helyesen, ha úgy törvényei, mint azok következetes alkalmazása révén
serkenti a jó cselekvését. Kicsit illuzórikusnak tűnik ez a számos országra jellemző, egyre
inkább elburjánzó állami korrupció és részrehajlás által jellemezhető valóság hátterén, de
éppen ezek a negatívumok hívják fel a figyelmet arra, hogy egy állam hatékonyságának az a
fokmérője, mennyire tartják be a hatalmon lévők a saját maguk által hozott törvényeket. A
részrehajlóan vagy nem következetesen alkalmazott törvények ugyanakkor nem bátoríthatják
a hívőket illetve az egyházakat a törvények könnyen vételére, hiszen ők jó esetben felfogják,
mi az állami törvényhozás Isten által meghatározott célja. Ezt a célt az alábbi három
tényezőben foglalhatjuk össze:
1/ A közbiztonság és közrend fenntartása – Az államnak biztosítania kell azt, hogy minden
polgára egyformán részesüljön élete és tulajdona védelmében.
2/ A jogbiztonság fenntartása – Az államhatalomnak gondoskodnia kell róla, hogy mindenkit
megillessenek a törvényekben garantált jogok, és megsértésük esetén mindenki a
cselekedeteivel arányos büntetésben, illetve ha ő a sértett, megfelelő jogorvoslatban
részesüljön.
3/ A gazdasági egyensúly fenntartása – Az államnak gondoskodnia kell arról, hogy lehetőség
szerint minden polgára egyformán részesüljön a megtermelt javakban, és meg kell teremtenie
az ehhez szükséges gazdasági-pénzügyi egyensúlyt.
Ha e célok nem is teljesülnek maradéktalanul, egy hívő embernek akkor is támogatnia kell az
államot, hogy minél hatékonyabban megvalósítsa őket. Hogy ezt Isten mennyire komolyan
vette, arról az is tanúskodik, hogy Jeremiás próféta a következő felszólítást intézte a
Babilonba hurcolt zsidóknak a hetven éves fogság idejére: „Igyekezzetek a városnak jólétén,
amelybe fogságra küldtelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a
ti jólétetek” (Jer 29,7). Hasonló szellemben intézte Pál apostol Timótheushoz a következő
felszólítást: „Intelek azért mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok,
esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért,
hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó
és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön
és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,1-4). A keresztény ember, ha reménységét nem is
az evilági körülmények jobbulásához köti, nem légüres térben, hanem adott társadalmi
közegben él, s mint ilyen, leghatékonyabban úgy támogathatja a földi hatalmakat Istentől
adott céljaik megvalósulásában, ha imádságaiban hordozza a felelős vezetőket, akik erre
hivatottak.
4. „Ő ugyanis Isten szolgája érted a jóra. Ha tehát gonoszt cselekszel, félj; mert nem
hiába viseli a fegyvert: Isten szolgája ő, hogy a gonoszt cselekvőket jogos büntetésben
részesítse.”
9
Az apostol kijelenti: a hatalmasság „Isten szolgájának” tekintendő, de csakis abban az
értelemben, hogy gátat vessen a gonoszság burjánzásának, és megbüntesse a gonosz
cselekedeteket. Ennek érdekében működteti az igazságszolgáltatást és a karhatalmat. Az
állampolgárok mintegy az államhatalomra ruházzák azt a feladatot, hogy megvédje
biztonságukat, illetve az őket ért károkért vagy sérelmekért helyettük és az ő nevükben
igazságot szolgáltasson. Ezért inti Péter apostol is a következőkre hallgatóit:

„Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint
feljebbvalónak; akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére” (1Pét 2,13-14).

Joggal állíthatjuk, hogy az államnak ez a
funkciója közvetlenül Istentől származik, még akkor is, ha a jelenkori kormányzatok
többségükben a nép nevében gyakorolják ezt a hatalmat.
Az államhatalom alapvető szerepéről John Locke a következőket írja:
„Az állam – én úgy látom – olyan emberi közösség, amely csak a polgári javak megőrzésére és
előmozdítására alakult.
Polgári javaknak nevezem az életet, a szabadságot, a testi épséget és egészséget és a külső
javak – amilyenek a birtok, a pénz, a házi eszközök stb. birtoklását.

A polgári hatóság feladata, hogy ezeknek az élethez tartozó dolgoknak a jogos birtoklását az
egész nép és az egyes alattvalók számára sértetlenül megőrizze a mindenki számára egyenlő
módon hozott törvényeken keresztül; ha pedig valaki e törvényeket jogellenesen és titkos
módon meg akarná sérteni, annak vakmerőségét a büntetés félelmével nyomja el. … Hogy
pedig senki a saját javaitól, még kevésbé szabadságától vagy életétől önkényesen ne legyen
megfosztható, azért a hatóság a más jogát sértők megbüntetése végett legkiválóbb
alattvalóiban fel van fegyverezve.”6
Továbbá „minden erőszak… a hatóságra tartozik, magánszemélynek nincs az megengedve,
hacsak nem az ellene alkalmazott erőszak elhárítására történik.”7 A. T. Jones így fogalmazza
meg ugyanezt:
„Ha egyénileg kezdenénk gyakorolni önvédelmi jogainkat, a védelemnek csak azt a mértékét
tudnánk biztosítani, amit egyénileg harcoltunk ki magunknak, ám ez nem túl sok. Ezért inkább
az egyének összefognak, és a testületre ruházzák egyéni jogaikat, hogy cserében a közhatalom
védelmét élvezhessék. Az egyént így a többi kilencvenkilenc támogatja, ha jogainak
védelmére kerül sor, tehát sokkalta nagyobb biztonságban tudhatja magát és tulajdonát, mintha
nem mondott volna le jogainak személyes gyakorlásáról.”8
Az egyén tehát lemond arról, hogy sérelméért személyesen vegyen elégtételt, ehelyett a
karhatalomhoz és az igazságszolgáltatáshoz fordul, amely – hangsúlyozzuk, Isten rendelése
folytán – jogosult arra, hogy az egyén és a közösség védelme érdekében kényszert vagy
erőszakot alkalmazzon. Ezért mondja Pál is: „nem hiába viseli a fegyvert”.
Az államhatalom célja tehát az, hogy elérje, az egyén akár a büntetés miatti félelem okán se
kövessen el semmit, ami a közrendbe ütközik. Kényszert vagy erőszakot kizárólag ennek
érdekében alkalmazhat. Határozottan nem tartozik bele ebbe ugyanakkor az, hogy a bűn
problémáját megoldja, hiszen erre egyedül Isten képes, aki ezt a jogot éppen ezért nem is
ruházta a földi hatalmakra. Könnyen belátható ennek igazsága, hiszen a földi hatalom
nyilvánvalóan nem képes arra, hogy az emberek gondolkodását belülről átformálja. Nem
6 Locke, John: Levél a vallási türelemről (ford. Halasy-Nagy József). Bibliaiskolák Közössége,
Budapest, 1992, 8.
7 Locke, i. m., 16.
8 Jones, i.m., 47. o.
10
képes arra sem, hogy az emberek erkölcsi meggyőződését befolyásolja. Utóbbi szempontból
határeset, amikor egyfajta, társadalmilag elfogadott erkölcsi közmegegyezésnek próbál
törvényei segítségével érvényt szerezni (pl. mai példákat említve: tiltja egyenes ági rokonok
házasságát, vagy megpróbál kizárni bizonyos összeférhetetlenségeket az állami tisztségek
betöltésében vagy a gazdasági társulások működtetésében, stb.). Nem feladata ugyanakkor
kizárólagos erkölcsi kategóriák meghatározása, mert ezzel már lelkiismereti kényszert
alkalmazna. Csakis a közrend érdekében szabhat korlátokat bizonyos, megbotránkozásra okot
adó cselekedeteknek: pl. közterületen büntetheti az ittas állapotban végbevitt károkozást vagy
közszeméremsértést, esetleg a csendháborítást, de azt nem, ha valaki az senki mást nem
zavarva tesz vagy mond olyasmit, ami mások erkölcsi érzését sérti, és nyilvánosan
megbotránkozást okozna. Az ilyesmiért az egyén csakis saját lelkiismeretének tartozik
elszámolással.
A fentiekből következik az is, hogy az államhatalom nem teheti kötelezővé semmilyen vallási
vagy ideológiai meggyőződés követését annak érdekében, hogy a bűn problémáját megoldja.
A történelem is bizonyságot tesz arról, hogy ez még semmilyen, ideológiailag elkötelezett
államhatalomnak nem sikerült. A bűn problémájának kezeléséhez ugyanis az
államhatalomnak Isten sajátosságaival kellene rendelkeznie: képesnek kellene lennie arra,
hogy az övéhez hasonló késztetéseket adjon az ember lelkiismeretének a jóra, hogy
megbocsássa az elkövetett bűnöket, továbbá hogy az emberek megítélésében a belső a
cselekedetek belső indítékait is figyelembe vegye, hiszen néha a rossznak látszó
cselekedeteket is jó szándékkal követik el. Mivel azonban a hatalom gyakorlóitól nem várható
el mindennek a megléte, kézenfekvő, hogy nem feladatuk végső megoldást adni a bűn
problémájára, és az sem, hogy emberek gondolkodását befolyásolják, illetve megítéljék,
ahogyan azzal pl. az inkvizíció vagy különböző totalitárius diktatúrák alatt próbálkoztak. A
megfélemlítés kizárólag a bűn cselekvésének elhárítására vonatkozhat, nem pedig az
indítékok megítélésére, ami Isten jogköre. Csupán bizonyos korlátozott értelemben
vizsgálhatók az indítékok, pl. emberélet ellen bűntettek kivizsgálásakor, de a bíróság ekkor
sem az indítékok, hanem az elkövetett cselekedetek súlya alapján hozza meg ítéletét, a
napvilágra hozott indítékok legfeljebb enyhítő vagy súlyosbító körülményekként vehetők
figyelembe.
Ide kapcsolható az a Jézus Krisztus által megfogalmazott alapelv, amelyre korábban már
röviden hivatkoztunk: „Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, ami pedig az Istené,
az Istennek” (Mt 22,21). Ezzel Jézus éles különbséget tesz azon kötelezettségek között,
melyeket az állam, illetve amelyeket Isten támaszthat irántunk. Minthogy Jézus
vitapartnereinek kérdése arra vonatkozott, hogy szabad-e a császárnak adót fizetni, Jézus e
válaszával határozottan szentesítette, hogy vannak kötelezettségek, melyek teljesítésével
mindenkor tartozunk az államhatalomnak, míg mások teljesítéséért – hívőként - csak Istennek
tartozunk felelősséggel. A. T. Jones a következőket írja erről:
„Mivel a »császár« szó a mindenkori államra utal, egyértelmű, hogy azok a kötelességek,
amelyekkel a császárnak tartozunk, polgári kötelességek, s azok, amelyekkel Istennek tartozunk,
kizárólag erkölcsi vagy vallási kötelességek. A Webster-féle értelmező szótár így határozza meg
a vallás fogalmát: »Isten elismerése úgy, mint aki a tisztelet, a szeretet és az engedelmesség
tárgya«. Egy másik - hasonlóan jó - meghatározás szerint: »Az ember személyes kapcsolata
Istennel a hit és az engedelmesség útján«. … Nyilvánvaló tehát, hogy a vallás és a vallásos
kötelességek egyedül Istenre tartoznak, s mivel azt, ami Istené, Istennek kell megadnunk és nem
a császárnak, következésképpen Krisztus szavai szerint az állam nem illetékes a vallás
kérdésében, hiszen a vallás Isten és az ember személyes kapcsolata.
11
Egy másik fontos fogalom az erkölcs. Egyik általánosan elfogadott meghatározása így
hangzik: »Az erkölcsi mértékhez, vagy szabályhoz való igazodás, vagy az attól való eltérés.
Valamely cselekedetnek az isteni törvényhez való igazodása«.
Minthogy az erkölcs a cselekedetek isteni törvényhez való igazodása, világos, hogy az
erkölcs kizárólag Istenre tartozik, és az államnak erre nem terjed ki a hatásköre. Első hallásra ez
szélsőséges, sőt hamis álláspontnak tűnhet, de nem az. Mindenki beláthatja, aki egy kis
figyelmet szentel e tárgynak. A már idézett meghatározás első része azt mondja, hogy »az
erkölcs: az erkölcsi mértékhez vagy szabályhoz való igazodás, vagy az attól való eltérés« és a
meghatározás későbbi része mutatja, hogy ez az igaz erkölcsi mérték az isteni törvény.”9
Jones a továbbiakban arról szól, hogy Isten erkölcsi kívánalmai a Tízparancsolatban
foglalhatók össze, s hogy Jézus a gondolatban meglevő, másokra irányuló haragot
gyilkosságnak, az idegen nőre irányuló, kizárólag gondolatban történt megkívánást
paráznaságnak minősíti, de egyetlen állam sem kísérli meg büntetni az ilyen gondolatokat,
mert a hatáskörén kívül esnek. Majd így folytatja:
„Mihelyt a szívbéli gyűlölködés, kívánság, irigység vagy paráználkodás testi sértéshez, a
tulajdon ellen elkövetett bűncselekményhez; avagy erőszakos közösüléshez vezet - az állami
igazságszolgáltatás büntetéssel sújtja az elkövetőt. De ne felejtsük el: az állam ilyenformán nem
az erkölcsi törvény, hanem a közjog áthágását bünteti. Az erkölcstelenség a szívben érhető
tetten, és kizárólag Isten által. Az állam senkit sem az erkölcstelensége miatt büntet. Ha ezt
tenné, gyilkosságért el kellene ítélnie azt, aki gyűlöli az embertársát, mert az igaz erkölcsi
mérték szerint a gyűlölet is gyilkosságnak számít. Világos tehát, hogy az állam az
erkölcstelenséget nem bünteti és nem büntetheti, hanem kizárólag csak az állampolgári
kötelesség megszegéseként elkövetett bűncselekményt.”10
A fentiek hátterén egy hívő ember csakis azzal tartozik az államnak, hogy „jó állampolgár”
legyen, s ne tegyen semmi olyasmit, amivel az álam törvényeit megsérti. Gondolataiért vagy
belső indítékainak milyenségéért viszont csakis Istennek tartozik felelősséggel. Ezen alapul az
állam és az egyház következetes szétválasztása is, mivel a kettőnek más-más a funkciója: az
állam megkövetelheti a közrend megőrzését vagy büntetheti megzavarását, míg az egyház
feladata, hogy Isten erkölcsi követelményeinek tagjai körében érvényt szerezzen. Veszélyes,
és a történelem tanulsága szerint mindenkor üldözéshez vezetett, ha akár az állam próbál meg
erkölcsi követelményeknek érvényt szerezni, akár pedig az egyház veszi igénybe az álam
segítségét, hogy Isten akaratának az egész társadalomra – tehát a nem hívőkre nézve is –
érvényt szerezzen.
Úgy is összefoglalhatjuk a fentieket, hogy a hívő a „császárnak”, vagyis az államnak a polgári
törvények betartásával, önmaga alávetésével tartozik, míg Istennek valódi, szabad akaraton
alapuló, de tökéletes engedelmességgel. Joggal tiltakozhat tehát, ha az állam bizonyos
erkölcsi követelmények iránt vár el tőle feltétlen engedelmességet. Ezzel bővebben a
következő vers kapcsán foglalkozunk.
5. „Szükséges tehát alárendelődni, nem csupán a félelem, hanem a lelkiismeret miatt is.”
Miután az apostol a 4. versben kifejtette, hogy az államhatalomnak jogában áll akár kényszer
vagy erőszak alkalmazásával is elérni a törvények betartását, se ezért sokan nem
meggyőződésből, hanem félelemből vetik alá magukat neki, a keresztény ember számára egy
ennél magasabb mércét fogalmaz. Ez nem más, mint a lelkiismeret mércéje. A hívő ember
számára a lelkiismerete diktálja, hogy vesse magát alá az államhatalomnak. Miért? Azért,
mert Isten a gonoszság terjedésének féken tartására rendelte az államhatalmat, s ilyenformán
céljai és érdekei kétféle módon is egybeesnek a keresztény ember illetve közösség céljaival és
érdekeivel. Először is, az államhatalom megzabolázza a gonoszságot, s ezzel lehetőséget
biztosít a keresztény embernek arra, hogy viszonylag nyugodt körülmények között gyakorolja
hitét. Másodszor, a hívő ember és közösség egyik fő törekvése, hogy – Pál apostol szavai
szerint: „amennyire rajta áll”11 - békességben éljen a világgal. Az állam ehhez hivatott
megteremteni azt a külső békességet és nyugalmat, amelyben a fenti elvek megvalósulhatnak.
Ez akkor is igaz, ha a gyakorlatban egyik cél sem valósul meg maradéktalanul. Fontos tehát,
hogy a keresztény ember a törvények betartásával és az államhatalommal lelkiismereti
megfontolások alapján együttműködve elősegítse annak a társadalmi békének a
megvalósulását, melyben saját hitét is a lehető legnyugodtabb körülmények között
gyakorolhatja, illetve képviselheti. Ezen túlmenően az egyház Istentől kapott megbízatásának
betöltésére, az evangélium hirdetésére is a nyugodt történelmi időszakok a legalkalmasabbak.
Azonban a lelkiismeretből fakadó engedelmességnek van egy másik vonatkozása is: az
tudniillik, hogy éppen lelkiismereti okok miatt lehet megtagadni az engedelmességet akkor,
amikor az állam egy bizonyos erkölcsi vagy vallási értékrendet akar kényszerrel
érvényesíteni, s ezzel túllépi Istentől kapott hatáskörét. Ez az egyetlen kivétel a Pál apostol
által kategorikusan megfogalmazott szabály alól. Ezzel kapcsolatban Jones azt a példát hozza
fel, amikor Nabukodonozor babiloni király az aranyszobor imádásra akarta kényszeríteni az
állam szolgálatában álló három héber ifjút. Előzőleg Isten Jer 27,1-8-ban elrendeli, hogy –
Izraelt is beleértve – minden nép és ország rendelje alá magát Nabukodonozornak, mint aki
Isten fenyítő eszközeként lépett fel az adott történelmi helyzetben. Amikor azonban maga
Nabukodonozor hatáskörét túllépve aranyszobrot állíttatott fel – nyilvánvalóan a Dán 2.
fejezetében szereplő, birodalma múlandóságát megjövendölő látomással dacolva – és ezek
imádatára kényszerítette a héber ifjakat, azok megtagadták az imádatot (ld. Dán 3. fejezet).
Ekkor a király tüzes kemencébe vetttette őket, de Isten személyes közbelépésével
megmentette az életüket. Jones a következőképpen fogalmazza meg a történet tanulságát:
„A következő tények nyernek itt bizonyítást: először, hogy Isten adott hatalmat Babilónia
királyának; másodszor, hogy a saját népét e hatalom alá vetette; harmadszor, hogy csoda által
védte meg övéit e hatalommal szemben. Az a kérdés: ellentmondásba került-e Isten
önmagával? Azt kell mondjuk: nem. Akkor mi e történet tanulsága? Az, hogy Nabukodonozor
nem megfelelően élt az Istentől rendelt hatalmával. Bebizonyosodott, hogy Babilon királyának a hatalmat Isten adta, azonban nem arra a célra, hogy ennek alapján az ember lelkiismereti ügyeibe avatkozzék.”12
Az újszövetségből is idézhetünk egy példát a lelkiismereti alapú szembeszállásra a felsőbbség
akaratával. Csel 4. fejezete szerint a főtanács beidézi Péter és János apostolt, mert Jézus
nevében tanítanak, és megparancsolja nekik, hogy ne tanítsanak ebben a névben. Az
apostolok azonban így felelnek: „Vajon igaz dolog-e Isten előtt, rátok hallgatnunk-e inkább,
hogynem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk”. Ezután teljes bátorsággal folytatják korábban megkezdett tevékenységüket.
Később irigységből ismét beidézik őket (5. fejezet), és miután az apostolokat
börtönbüntetéssel sújtották, számon kérik a korábbi parancs áthágását. Ekkor az apostolok
még kategorikusabb választ adnak: „Istennek kell engedelmeskedni inkább, hogynem az
embereknek.” (Csel 5,29) Ez utóbbi kijelentést örökérvényű elvként is megfogalmazhatjuk,
mely mindenkor Isten védelme alá helyezi az ember lelkiismereti meggyőződését. Másképp
fogalmazva: kimondhatjuk, hogy azért, amit az ember lelkiismeretében helyesnek tart és mint
erkölcsi jót követ, azért csak Istennek és önmagának tartozik felelősséggel. Ez jogosítja őt fel,
hogy megtagadja az engedelmességet, amikor az állam lelkiismereti meggyőződése
megváltoztatására, vagy legalábbis ezzel ellentétes cselekedetekre akarja őt kényszeríteni.
Ennek speciális és szélsőséges esete, amikor az állami törvények az emberiesség szempontjait
veszik semmibe. Így például Mózes szülei és a zsidó bábák egyaránt nyugodt szívvel hágták
át a fáraó parancsát, amikor az a zsidó fiúgyermekek megölésére akarta kényszeríteni őket ( ).
Ugyanígy jártak el azok is, akik a különböző történelmi korszakokban, pl. a vészkorszak
idején – akár az embertelen állami törvények kijátszásával is – üldözötteket mentettek meg a
biztos haláltól. Joggal kimondhatjuk, hogy a hívő embernek joga van passzív ellenállást
tanúsítani, amikor az állami törvények közvetlenül veszélyeztetik akár a meggyőződéshez,
akár pedig az élethez való jogot.
A fentiek hátterén olykor az is forradalommal ér fel, amikor valaki az államhatalom
kényszerével szemben is ragaszkodik lelkiismereti meggyőződéséhez. Megemlíthetjük Luther
példáját, aki akaratlanul is „forradalmat” és messzeható változásokat indított el a 95 tétel
kihirdetésével. Később a német fejedelmeknek a protestáns vallásgyakorlást korlátozni kívánó
törekvések miatti tiltakozása indított el hasonló forradalmi változásokat az 1526-os speyeri
birodalmi gyűlésen. A 20. századra kitekintve: a feketék amerikai polgárjogi mozgalmának
elindulásában is fontos, szimbolikus szerepet játszott egyetlen asszony, Rosa Parks
cselekedete, aki elutasította, hogy az előírásnak engedelmeskedve átadja helyét egy felszálló
fehér utasnak. Az ennek nyomán elinduló tiltakozás („Montgomeryi buszbojkott”, 1955)
nyomán indult el dr. Martin Luther King lelkész vezetésével az a polgárjogi mozgalom,
amelynek végeredménye a feketék szegregációjának megszüntetése volt az Egyesült
Államokban. Hasonló szerepet játszott Desmond Tutu anglikán püspök kiállása is a délafrikai
apartheid megszüntetésében. A fenti példák azt támasztják alá, hogy egy hívő ember
aktívan is kiállhat szabadságjogok érvényesítéséért, de az a helyes, ha hatalmi törekvések nélkül teszi ezt.

A lelkiismereti meggyőződéshez való ragaszkodás jogának lényegét Jones alábbi megjegyzésével foglalhatjuk össze:
„De vajon mi érdeke fűződne egy embernek ahhoz, hogy lemondjon a hithez való jogának
személyes gyakorlásáról, amely egyébként a személyes hitbeli meggyőződésről való
lemondással lenne egyenértékű? Mit nyerhetne ezzel? Ha lemond a hithez való jogáról,
lényegében a gondolkodás jogáról mond le. Ha feladjuk a lelkiismereti szabadságunkat, a
személyiségünkről, lelkünkről mondunk le… A Szentírás ezt mondja: »Én az elmémmel az
Isten törvényének szolgálok« (Rm. 7,25). Ha valaki lemond a hithez való jogáról, Istenről
mond le. Következésképpen sem embernek, sem emberi szervezetnek nincs joga valakitől e
jogának feladását követelni. Minden embernek joga van szabadon, lelkiismerete szerint tenni,
és e jogáról semmilyen - sem keresztény, sem emberi - minőségében nem mondhat le.”13
6. „Mert azért fizettek adót is: Isten szolgái ők, akik ugyanabban munkálkodnak.”
Pál apostol a 6. versben kiegészítő megjegyzést fűz a korábban elmondottakhoz. Külön
kiemeli az adófizetés kérdését, nem véletlenül. Ugyanis az államnak fizetendő adó révén az
ember anyagilag támogatja a hatalmat Istentől rendelt funkciója betöltésében.

Jézus„az
adjátok meg a császárnak, ami a császáré” elv megfogalmazásával nem tett különbséget a
hatalmi formák között e tekintetben. Ami igaz volt a Római Birodalom alatt élő zsidóságra, az
igaz a modern demokráciák polgáraira is. A hívő ember számára az adófizetés nem mást
jelent, mint azt, hogy saját jövedelméből hozzájárul azokhoz a költségekhez, melyek
felhasználásával saját személyes biztonságának és védettségének feltételei is
megteremtődnek. Az adófizetés lényegét találóan foglalja össze Murray az alábbiakban:
„Ahhoz, hogy az államhatalom elláthassa Istentől renelt szolgálatát, szüksége van anyagi
eszközökre, melyeket felhasználva végzi feladatait. Az adófizetés tehát nem valamiféle
zsarnoki rendelkezés, hanem az alattvalók szükséges és elvárható hozzájárulása a kormányzat fenntartásához”14
Pál a fentieket azzal húzza alá, hogy a „szent szolgálattevő” jelentésű leiturgosz szót használja
az államhatalomra. Kijelenti továbbá, hogy az államhatalom „ugyanabban” munkálkodik,
mint Isten, illetve Isten képviseletében a hívők közössége. Isten célja a földi történelemben a
gonoszság befolyásának visszaszorítása, és ezért hozta létre az államot is. Végső soron tehát a
földi életet tekintve a hívő ember és az államhatalom céljai azonosak: a gonoszság hatalmának
megtörése és a társadalmi béke lehetőség szerinti biztosítása, amit a keresztény saját életével,
az állam pedig hatalmi eszközökkel valósít meg.

7. „Adjátok meg tehát mindenkinek, amivel tartoztok neki: akinek az adóval, az adót,
akinek a vámmal, a vámot, akinek a félelemmel, a félelmet, akinek a tisztelettel, a tiszteletet.”

Az apostol felszólítását mindazoknak a konkrét „tartozásoknak” a felsorolása zárja, melyek az
államhatalom iránti engedelmesség részét képezik. Az „adók” és „vámok” (vagy „illetékek”)
az állam működésének pénzügyi támogatását jelentik összefoglalóan, ezekről korábban már
esett szó. A „félelem” összefüggésben áll valamelyest a „gonosz cselekedetek félelmével”,
melyről az apostol a 4-5. versben beszélt. Mivel azonban korábban már utalt rá, hogy a hívő
ember nem félelemből, hanem lelkiismereti meggyőződésből rendeli magát alá a hatalomnak,
bizonyára nem arról van itt szó, hogy a keresztény az igazságszolgáltatás miatt félelméből
tartózkodjék a rossztól. Sokkal inkább arról, hogy tudatosan tanúsítson törvénytisztelő
magatartást, továbbá tisztelje az igazságszolgáltatás és a karhatalom intézményeit (bíróságok,
ügyészség, rendőrség, stb.), amikor kapcsolatba kerül velük, illetve amikor együtt kell velük
működnie. Végezetül a „tisztelet” összefoglalóan azokra az állami tisztségviselőkre utal,
akiknek kiemelt szerepük van az állam rendjének fenntartásában, és ennek különböző
gyakorlati területein végzik szolgálatukat. Kiemelten gondolhatunk itt pl. a gyermekeket
nevelő pedagógusokra, továbbá az orvosokra és egyéb egészségügyi dolgozókra, vagy a
szociális területen tevékenykedőkre.
Pál apostol felszólítását nyomatékosítja, hogy amikor misszióútjai során kapcsolatba került az
állami hatalom képviselőivel, mindig megadta a nekik kijáró tiszteletet. Fogsága során pl.
személyválogatás nélküli tisztelettel beszélt a gyenge jellemű Félix helytartóval, a
közismerten nemes jellemű Festusszal, illetve az ingadozó Agrippa királlyal (Csel 24,10;
25,10-11; 26,2-3.24-27). Fontosnak tartotta továbbá, hogy missziós tevékenysége során
megszólítsa a római hatalom képviselőit is, amint erről a ciprusi helytartónál, Sergius
Paulusnál tett látogatása is tanúskodik (Csel 13,6-12).
14 Murray, i.m. 154. o.
15

Végezetül fel kell hívnunk a figyelmet még egy fontos szempontra. Az államhatalom iránti
engedelmesség a maga teljességében akkor valósul meg, ha erényes, példaszerű hívő élettel
párosul. Pál apostol nem véletlenül kapcsolja az 1-7. versekhez az egymás és a felebarát iránti
szeretet kívánalmát, ami általános „tartozása” egy hívő embernek. Hasonló szellemben
kapcsolja össze Péter apostol is a szeretet gyakorlását és az istenfélelmet a felsőbbség iránti
tisztelettel: „Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt
tiszteljétek” (1Pét 2,17). Az államhatalom mint „Isten szolgája” iránti tisztelet szinte
törvényszerűen következik abból, ha valaki következetesen gyakorolja a felebaráti szeretetet
és hozzászokott ahhoz, hogy gondolatait Isten akaratához szabja. Így ugyanis jobban átérzi
azoknak a korlátoknak a jelentőségét, melyeket az államhatalom a gonoszság megfékezése
érdekében támaszt, mint ha önző indítékainak követése miatt fölösleges korlátozásokként
tekintene rájuk.

Összefoglalás

Tanulmányunk megállapításait a következőkben foglalhatjuk össze:
1/ Pál apostol kijelentése szerint a földi hatalom Istentől rendeltetett olyan értelemben, hogy
Isten alapította meg a földi igazságszolgáltatást a gonoszság féken tartására, s ennek a hívő
ember alárendelődéssel, ám nem feltétel nélküli engedelmességgel tartozik (ezért az apostol a
hüpotasszó, nem pedig a hüpakouó szót használja).

2/ A földi hatalom iránti alárendelődés magában foglalja annak felismerését, hogy Isten az,
aki ellenőrzi az általa rendelt hatalmat, ezért a keresztény ember nem törekszik a földi
hatalom elmozdítására, sőt önmagában a megváltoztatására sem, hiszen még a rossz hatalom
is jobb, mint a semmilyen. A „létező hatalmasságok” megítélését és szükség szerinti
elmozdítását Istenre bízza.

3/ A hatalom funkciója a közbiztonság, a jogbiztonság és a gazdasági egyensúly fentartása,
ezért csakis ennek érdekében alkalmazhat kényszert vagy erőszakot. Nincs azonban
felhatalmazása arra, hogy meghatározott erkölcsi értékrendet kényszerítsen rá a társadalomra,
mintegy a bűn problémájának megoldása érdekében, és erkölcsi meggyőződésük alapján nem tehet különbséget polgárai között. Ezért a keresztény embernek egyrészt támogatnia kell az
államhatalom rendfenntartó funkcióját, ugyanakkor Istentől kapott joga, hogy adott esetben ellenálljon a lelkiismereti kényszernek, továbbá ne támogasson olyan politikai mozgalmakat, amelyek akár vallási köntösbe öltöztetve is hatalmi megoldásokat kínálnak a társadalom erkölcsi problémáira.

4/ A hívő ember mindenkor engedelmességet, együttműködést és tiszteletet tanúsít úgy az
intézményekkel, mint a hatalom gyakorlóinak, illetve képviselőinek személyével szemben,
amit megkönnyít, ha meggyőződésként követi az Isten iránti engedelmességet, és azonosul
Isten céljaival.

Takács Szabolcs írása

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat