“Néked ó király, gondolataid támadtak a te ágyadban afelől, hogy mik lesznek ezután, és aki megjelentheti a titkokat, megjelentette néked azt, ami lesz.” (Dániel 2, 29)
Ez a mondat Dániel szájából hangzott el Nabukodonozor felé, amikor előhívták, hogy fejtse meg a babiloni király álmát. A történelemben már magunk mögött tudhatjuk azokat a birodalmakat, amiket ez a nagy király álomban látott – egyet kivéve: azt, amelynek a “kéz érintése nélkül” leszakadó kő, vagyis Jézus Krisztus második adventje tesz pontot a végére (Dániel 2 fej.)
Mindannyiunkat foglalkoztat a jövő. Szeretnénk tervezni a holnapra nézve, magunk előtt látni életünk lehetséges jövőbeni eseményeit, és közben megtalálni a magunk helyét ezen a Földön. Teremtőnk e mostani történelmi időszakot azonban a következőképpen jellemezte: “A Föld megfertőztetett lakosai alatt…” (Ézsaiás 24:5).
Isten azt szeretné, ha az ember nem dugná a fejét strucc módjára a homokba, nem elégedne meg azzal, hogy ugyanazt az utat követi, mint a többiek, ugyanazzal a lelkesedéssel, amit a tömeg diktál körülötte. Az Úr arra bátorít minket, hogy kutassunk, és járjunk utána a dolgoknak, hogy amit elfogadunk, az ne “emberi bölcsesség hitető beszédi”-re (I Korinthus, 2:4) épüljön, hanem olyan kijelentésre, amely “él és megmarad örökké” (I Péter, 1:23), mert így igazán gondolkodó emberekké válhatunk. A Biblia próféciáinak tanulmányozása pontosan abban segít minket, hogy józanok és éber gondolkozásúak lehessünk. Olyan eszmeiségű világban élünk, ahol az “egészséges tudomány” helyett a “mesékhez fordulnak” (II Timótheus, 4:3-4). A Biblia szava azonban világossá teszi a különbséget a tiszta búza és a polyva között.
Talán már eszünkbe jutott, hogy mégis kit érdekelnek a próféciák a mai, rohanásra ítélt világunkban, s vajon érdemes-e egyáltalán foglalkoznunk velük, ha egyszer keresztül húzzák legféltettebb álmainkat és vágyainkat, sőt, élményeinket és döntéseinket is. A Bibliában arra is láthatunk példát, hogy aki az isteni üzenetet kellő súllyal kezdi szemlélni és kezelni, úgy érezheti magát a saját környezetében, mint Illés: “…és csak én egyedül maradtam” (I Királyok, 19:10).
S hogy mi lehet mindennek a feloldása? Egyedül az, ha igazán megértjük és megtapasztaljuk, hogy a prófétai beszéden alapuló látás- és gondolkodásmód olyasmire tanít meg minket figyelni, amely sokkal hatalmasabb és kívánatosabb, mint a mi legszebb álmaink és elképzeléseink.
Azt szoktam mondani a felbuzduló, közösséghez csatlakozni kívánó embereknek, hogy addig ne kötelezzék el magukat, amíg nem ismerik meg alaposan az igét – azon belül is pedig a próféciákat. A próféciák ugyanis a lehető legszorosabb kapcsolatban vannak az evangéliummal, és rendkívül fontos, hogy megértsük ezen bibliai könyvek és kijelentések összefüggéseit. Hadd vessek fel egy-egy példát az Ó-, és az Újszövetségből, hogy jobban megvilágítsam ezt:
- Melyik a legelső prófécia a Bibliában? Az az ige, amit ősevangéliumnak is nevezünk, és amelyet I.Mózes 3:15-ben olvashatunk: “És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod”.
- Ha áttérünk az Újszövetségre, és Máté evangéliumát kezdjük el olvasni, rögvest észrevesszük, hogy egy gondolat refrénszerűen visszatér: “Hogy beteljesedjék amit a próféta mondott…” (Pl. Máté 4:14, 12:17, stb.) Láthatjuk tehát, hogy az első evangélium az ószövetségi próféciák útvonalán haladva bontakozik ki.
Hadd tegyem a bibliai próféciákat egy rendszerbe! Dániel könyvében négy egymásra épülő, úgynevezett vázlatpróféciát találunk, amelyek mind az emberi történelmet vetítik elénk, egymást kiegészítve, mindig előrehaladva, évszázadokon átívelve. Erre a négy vázlatpróféciára épül Jézus prófétai beszéde (Máté 24-25; Márk 13; és Lukács 21. fejezete). Erre épül a II.Thessalonika 2. fejezete; majd Jelenések könyve négyszeres próféciája, amely áttekinti az újszövetségi időszakot, és eligazítást nyújt a történelem végső küzdelmét tekintve.
Ez így összesen tíz vázlatprófécia: négy Dánielnél, egy az evangéliumokban, amelyet több ihletett szerző is megörökített, egy a thessalonikai levélben, négy pedig Jelenések könyvében. Ezeket tölti fel az a több, mint ötszáz, úgynevezett pillanatkép prófécia, amelynek legnagyobb része Jézusra, mint Messiásra mutat előre valamely módon, a maradék pedig a történelmünk egy-egy jelentősebb mozzanatát világítja meg.
Senki se csodálkozzon azon, hogy keveset hall a próféciákról, vagy hogy ha hall is, azt olyan módon képviselik, amelyre ráillik Jézusnak ez a kijelentése: “Sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek” (Máté 24, 11). A hamis prófétaság azzal teljesedik be a legkönnyebben, ha nincs képviselve a tiszta és valódi prófétaság, vagy ha egyszerűen csak félretolják, és nem foglalkoznak vele.
Lenne egy érzékeny kérdésem feléd: honnan tudod, hogy te magad hitetett vagy-e, vagy sem? Mire alapozod – vagy alapoztad eddig – a hitedet, a meggyőződésedet, a vallásosságodat?
Hadd emeljek be ide egy történetet, amely kitűnő rálátást ad arra, milyen jelentőséggel is bír a prófétai kijelentések megértése. Lukács evangéliumának utolsó fejezete egy különös csalódottságot mutat be számunkra, amely könnyen megtörténhet velünk is, ha nem figyelünk az “igen biztos prófétai beszéd”-re (II.Péter 1:19).
Mint a legtöbb ember, Jézustól a saját tanítványai is az Isten országának földi felállítását várták. Ez, az akkori időben legelterjedtebb tanítás és várakozás egészen áthatotta a tizenkettőt is. Amikor Jézus először utalt arra, hogy megölik őt, Péter előfogta Mesterét, és megfeddte: “Nem eshet ez meg tevéled!” (Máté 16:22). Valahányszor Jézus erről szólt nekik, a lelkük visszautasította ezeket a kijelentéseket, egyszerűen “nem fogták fel a mondottakat” (Lukács 18:34), mert az ellenkezett földi érdekeikkel és érzéseikkel.
Mit lehet tenni ilyenkor? Mit tehetett Jézus a saját tanítványaiért, akiket magával ragadott a többség népszerű várakozása? Erőltetéssel, rábeszéléssel sosem kívánt hatni a Mester, így hát elengedte tanítványait, noha sosem szűnt meg imádkozni értük, míg ők hol elaludtak, hol kardot emeltek Érte. Amikor Jézus engedte magát elfogni és megölni, kimondhatatlan csüggedés vett erőt rajtuk. Pontosan az teljesedett be, amire Jézus oly sokszor próbálta figyelmeztetni és felkészíteni őket – a tanítványok azonban nem vették észre a prófécia beteljesülését.
A feltámadás napján két tanítvány bandukolt remény vesztve Emmaus felé (Lukács 24:13-32), a feltámadt Jézus pedig csatlakozott hozzájuk. A velük folytatott beszélgetése tökéletesen bemutatja számunkra Isten pedagógiáját: legelőször nem csodát, nem a feltámadás örömét adta meg a tanítványoknak, hanem a tiszta gondolkodást igyekezett helyreállítani bennük. Érdeklődött, hogy miért szomorkodnak, miről gondolkodnak, ám amikor a tanítványok megosztották vele csalódottságukat, és téves várakozáson alapuló “hitükről” beszéltek, akkor Jézus vigasztalás helyett megfeddte őket: “Ó balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak!” (Lukács 24, 25). Majd ismét tanítani kezdte őket. “És elkezdte Mózestől és a prófétáktól fogva, magyarázta nékik minden írásokban, amik őfelőle megírattak” (27. vers).
S hogy hogyan változott meg az emmausi tanítványok lelke, amikor felismerték és belátták mindazt, amit Jézus ismét eléjük tárt? Így olvashatunk erről: “És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mibennünk, mikor nékünk szólt az úton, és mikor magyarázta nekünk az írásokat?” (Lukács 24, 32). Amikor együtt van a prófétai beszéd és a valóság, akkor “hajnalcsillag kél fel” a szívünkben (II Péter 1, 19). Ez bizony először küzdelem, de azután örömteli, Istentől jövő gerjedezéssé válik a lelkünkben.
Ez a prófétai beszédre figyelő rovat is ezt a célt kívánja szem előtt tartani Krisztus visszajöveteléig.
(Fekete Dávid)
