LÉLEK-BARÁT

Jegyezzük meg !

A természeti törvény úgy, amint ismerjük, emberi dolog, emberek fejezték ki, s megfogalmazásában homály, bizonytalanság, tévedés és ellentmondás lappang. Következésképp nem közvetlen, hanem csak közvetett értelemben Isten akarata, nem úgy, ahogy van, hanem hogy egyáltalán van, az az isteni akarat.

7. fejezet: A törvény

7.1. Törvény és evangélium

Ha a keresztyén etika az Isten cselekedetei által meghatározott emberi cselekedetekről szól, legfontosabb kérdése az Isten cselekedeteinek megismerése. Isten cselekedeteit Isten Igéjében ismerhetjük meg, mert Igéjében mutatja meg magát Isten, mint életnek és halálnak Ura, megbocsátó kegyelmében és feltétlen hatalmában. Isten Igéje éppen ezért nemcsak vigasztal, gyógyít, megelevenít és tanít, hanem ítél, büntet és öl is. Röviden ezt így szoktuk mondani: Isten Igéje evangélium és törvény, törvény és evangélium egyben. (Méliusz szavai szerint: "Nem játszik Isten az Ő beszédével, való igazság, amit mond: abba egyéb nem lehet: vagy éleszt, vagy öl." Méliusz ezzel az evangélium és törvény kettősségére utal.)

7.1.1. Az Ószövetség evangélium is

A törvényt és evangéliumot azonban nem szabad oly módon értelmeznünk, hogy az Ószövetséget egészében törvénynek, s az Újat evangéliumnak minősítjük. Sokan akadtak már, akik elhamarkodott általánosítással az Ószövetséget szembeállították az Újszövetséggel s az utóbbit kijátszották az előbbivel szemben. Az Ószövetség - mint mondották - törvényvallás az Újszövetséggel, a kegyelem vallásával szemben; az Ószövetséget, mely a törvényadó Istenről, mint szigorú bíróról tanít, korábbi fejlődési foknak nyilvánították, amelyiket már túlhaladott, felülmúlt és feleslegessé tett az Újszövetség, a szerető mennyei Atyáról szóló tanításával. A "keresztyén Isten-gondolat" (!) tisztaságának megóvása érdekében tiltakoztak is a Biblia első és nagyobbik felének, az Ószövetségnek kánoni jellege ellen. Ezek az érvek a harmincas években ismét napirendre kerültek, az ún. fajelmélet szolgálatába állítva újult erővel támadták Isten Ószövetségi kijelentését.

A törvény és evangélium, illetve az Ó- és Újszövetség ilyen gépies megkülönböztetésével és elválasztásával szemben hangsúlyoznunk kell, hogy az Ószövetség nemcsak törvény, hanem evangélium is, az Újszövetség viszont nemcsak evangélium, hanem törvény is.

Az Ószövetségben benne vannak Isten irgalmának és atyai szeretetének beszédes jegyei, gondoljunk csak az ún. ősevangéliumra, az Édenkertben elhangzott ígéretre: Az asszony magva majd a kígyónak a fejére tapos (1Móz 3,15), továbbá arra, hogy az ószövetségi atyák és próféták hosszú során át miképpen tartja fenn Isten az emberek sok-sok vétke ellenére is ezt az ígéretet, miképpen hirdeti újra meg újra a bűnbánatot és kegyelmet. Izráel változatos története a választott nép minden méltatlansága ellenére is az isteni ígéretek hajnalfényében játszódik. A zsoltáríró nem ok nélkül zengi a hálát, s milyen boldogan zengi a hálát az Ószövetség evangéliumáért. Igaz, az Ószövetség az ígért lelki javakat, a mennyei örökséget földi jótéteményekben láttatta meg, például Kánaán dús földjével szemléltette, de csak azért, hogy ezekről a javakról, mint jelképekről a romolhatatlan lelki javakra, a mennyei örökségre terelje a nép gondolatát. Ha maga a nép legtöbbször félre is értette ezt az isteni pedagógiát, nem jelenti, hogy nekünk is félre lehetne, illetve szabadna értenünk. Igenis, mint Kálvin az ő mély bibliaismerete alapján mondotta: "Az Ószövetségi atyák velünk együtt ugyanazon örökségnek voltak részesei, s ugyanazon Közbenjárónak kegyelme folytán remélték a közös üdvösséget." (Inst. II. 10. 1)

7.1.2. Az Újszövetség törvény is

S most vegyük az Újszövetséget; ezt meg abból a szempontból figyeljük meg, mennyire nem csak evangélium. Jézus egyáltalán nem törvényromboló, maga figyelmeztet így bennünket: "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem" (Mt 5,17). A Hegyi Beszédben - mint tudjuk - a törvényt részletesen magyarázza, más alkalommal pedig ezt mondja: "Könnyebb a mennynek és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának elesni" (Lk 16,17). Az Olajfák hegyén, a testi szemek elől távozó Krisztusnak végső rendelkezéseiben is ott van a törvénybetöltés intelme: "Tegyetek tanítványokká minden népeket... tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek" (Mt 28,19-20). Mint láthatjuk, az Újszövetség is a törvénynek való engedelmességet kívánja. Tehát az Ószövetségben is van evangélium s az Újszövetségben is van törvény; ezért volna képtelenség a két szövetségnek a törvény és evangélium szempontjából való elkülönítése.

Bajos volna azonban akár az Ószövetségen, akár az Újszövetségen belül is a törvény-részeket az evangéliumi részektől elkülöníteni. Ha a Sinai hegyen mennydörgés és villámlás közepette kijelentett Tízparancsolatot vesszük, el kell ismernünk, ez csakugyan a törvény. De nem csak törvény. Már az a puszta tény is, hogy egyáltalán szóba állt Isten az emberrel és tudtul adta neki akaratát, többet jelent, mint "törvényt". De maga a Tízparancsolat is világosan utal erre a többletre: figyeljük csak meg mindjárt a kezdő szavakat, miként parancsolt itt Isten: "Én az Úr vagyok, a te Istened" (2Móz 20,2). Ez a "te Istened" már viszonyvállalást jelent, viszonyvállalást velünk, bűnösökkel; ez már a kegyelem jele, evangélium. Nagyon eltévesztett igehirdetés lenne az, amelyik a Tízparancsolatot hirdetve csak a törvény imperatívuszát hallaná meg és hangoztatná, s amelyben a törvény zordon zengése elnyomná az evangéliumot. Mégpedig azért volna eltévesztett, mert az evangélium indikatívusza a törvény imperatívuszának alapja és értelemadója.

Vagy nézzük csak az Újszövetségi törvénymagyarázatot, a Hegyi Beszédet: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). Mi ez: törvény vagy evangélium? Nemcsak az idézett verssel, hanem az egész Hegyi Beszéddel kapcsolatban kérdezhetjük: törvényszerű kötelesség, irgalmatlan parancs ez reánk nézve, vagy inkább evangéliumi bizonyságtétel és ígéret egy Krisztusban számunkra is megnyílt boldog lehetőségről? "Imperatívusz, vagy indikatívusz", vagy mind a kettő egyszerre? Az igehirdetés és a keresztyén élet szempontjából nézve egyaránt fontos kérdés ez és ugyanezt kérdezhetnők a "szeretet himnuszával": az 1Kor 13-mal és még számos újszövetségi résszel kapcsolatban. Mint látjuk, nem lehet pontosan törvényre és evangéliumra osztani a Bibliát, mégpedig nemcsak egészében, hanem ószövetségi és újszövetségi részében és részleteiben sem, noha a törvény és evangélium különbségét érezzük s már a két külön elnevezés is különbségre utal. Hogy viszonylik tehát egymáshoz a törvény és evangélium?

Erre akkor adhatunk feleletet, ha saját magunkra vonatkoztatjuk a törvényt is, meg az evangéliumot is. A kettő egymáshoz való viszonya ugyanis hitbeli kérdés.

7.2. Visszaélés a törvénnyel és az evangéliummal

Mi történik Isten Igéjével, ha bűnös emberi kezekbe kerül? Visszaélünk vele, mint törvénnyel és evangéliummal egyaránt. Felhasználjuk eszközként az önmegigazulásra.

7.2.1. A törvényt önmegigazulásra ne használjuk

Hitetlenségünkben úgy vélekedünk, Isten azért adott törvényt, hogy mi a törvény által saját erőnkből, saját magunk szerezzük meg az idvességet. A törvényben nyújtott isteni lehetőségből nagyon is emberi akarást, a "teheted"-ből "tedd"-et csinálunk s éppen ezáltal a farizeusi eljárás által gyöngítjük meg a törvényt s tesszük a bűn ugródeszkájává. Csak e mindnyájunkban ott lappangó farizeusi hajlam szem előtt tartásával érthetjük meg Pál apostolnak a törvényről tett meglepően éles kijelentéseit: "A törvény bejött, hogy megnövekedjék a bűn" (Rm 5,20). "A bűn ereje a törvény" (1Kor 15,56). Jól vigyázzunk, nem arról van itt szó, mintha a törvény valami rossz volna, hiszen Isten törvénye, tehát jó és idvességes, csak mi forgatjuk ki ezt a törvényt igazi mivoltából. Vak értetlenségünkben a legjobbat is rosszra fordítjuk, s azt, ami életre való, halálunkká válik (Rm 7,10). Helyesebben mondva saját bűnünk csal meg és ejt meg minket a törvénnyel s ebből a szempontból nézve az úgynevezett cégéres bűnök szinte még kevésbé veszedelmesek, mint a farizeizmus, mert a kegyesség látszatába öltözködik, tehát a bűn leplezett formája, s éppen a törvénybetöltés látszatával téveszt meg bennünket. "A bűn ugyanis jobban, hasonlíthatatlanul jobban diadalmaskodik a törvénybetöltés farizeusi igyekezetében: a cselekedeti megigazulásban, mint mindabban, amit bálványimádás, istenkáromlás, gyilkosság, házasságtörés, rablás néven ismerünk. Azért hasonlíthatatlanul jobban, mert itt a törvény isteni ajándékában, a félremagyarázott Tízparancsolatban, a félremagyarázott prófétai mondásokban, a félremagyarázott salamoni életbölcsességben, a félremagyarázott Hegyi Beszédben és apostoli intelmekben az ember Istent magát teszi meg a bűn okául és palástolójául."

Mi is történik ebben a farizeusi igyekezetben? Az ember saját kezébe veszi életét s a legkisebb ellenállás irányát követve ráveti magát a törvény egyik, vagy másik részletére, betűjére, arra, amit éppen magára szabottnak ítél, amivel leghamarabb boldogulhat és a maga egyéni módján a törvény segítségével önmegigazulást keres. Az egyik például beletemetkezik a munkába, a másik a mintaszerű polgári és családi élet ápolásába, a harmadik a vad zsenik különc módján rendezkedik be, a negyedik tüntető egyszerűségre és a koreszmék fenntartás nélküli elfogadásában keresi az üdvösséget, a hatodik meg a tömegek és eszmék áradatával való szembefordulásban és így tovább. Vagy hogy egyházi példákat is vegyünk: egyik a rideg és merev teológiai ortdoxiában keresi az üdvösséget, a másik a keresztyén élet folytonos mosolygásában és tüntető szabadságában, a harmadik a jótékonysági akciók felkarolásában és így tovább. Mindez a farizeusra nézve hiábavalóságok hiábavalósága s menthetetlenül ide jut az ember: az ezer felé szaggatott törvény ezerféle cselekedeteihez, a törvénybetűk ezerféle szolgaságába, ha az "egy szükséges dolgot" a Krisztusba vetett hitet elmellőzi.

Ha pedig ezt a farizeusi igyekezetet egyik vagy másik változatában ártatlan, sőt néha még dicséretes törekvésnek képzelnők, értsük meg, hogy éppen ennek a "jó" törekvésnek látható vagy láthatatlan meghosszabbítása a bálványimádás, gyilkosság, házasságtörés és tolvajlás. Ezek ugyanannak az emberi önkénynek különböző fokozatai. A törvénybetöltés látszata alatt törvényhamisítás lappang: Isten akarata helyett az ember saját akarata lesz fontos, s törekvéseinek és vágyainak megfelelő tartalommal tölti meg a törvényt. Isten törvényét saját bálványai, illetve önbálványozása szolgálatába állítja.

7.2.2. A visszaélés az evangéliumot is meghamisítja

Az a kérdés most már, ilyen visszaélés esetén mi lesz az evangéliumból? Mivel a törvény és evangélium bonthatatlan egységet alkot, a törvénnyel nem élhetünk úgy vissza, hogy az evangélium viszont továbbra is evangélium maradna. Isten törvényével együtt eltorzul kezünkben az evangélium is. Az evangélium ugyanis továbbra is foglalkoztat bennünket: kinek okozott több fejtörtést Krisztus, mint éppen a mindenkori farizeusoknak? Az ám a hiba, hogy Krisztus ilyen esetben nem az egy és a minden, nem az Úr, akinek adatott teljes hatalom mennyen és földön. Csak eszközzé válik, a mi önmegigazulásunk eszközévé, saját céljaink eszményképévé, akit a korszellem ízlése szerint szabadon alakítunk s önmegigazulásunk isteni hátterének, hitelesítőjének és kezesének tekintünk. Krisztus így afféle félistenné válik, aki titokzatos, földöntúli erőket bocsát rendelkezésünkre s kezeskedik önmegigazulási kísérletünk sikeréért. Ilyenképpen elsikkad a kereszt botránkozása és bolondsága, de elsikkad annak az oknak és célnak a tudata is, amiért Krisztus felvette a keresztet.

A törvénnyel és evangéliummal való jószándékú és gyanútlan visszaélésnek, a törvény és evangélium emberi meghamisításának éppen az nyit utat, hogy a törvényben már nem Isten szava szól hozzánk s Isten nem a törvényben megmutatkozó Isten.

Csakhogy azért a törvény továbbra is Isten törvénye marad, még akkor is, ha visszaélek vele. Isten nem csúfoltatik meg.

7.3. A törvény bűnbánatra indít az evangélium által

Amilyen magától értetődő számunkra a törvénnyel és evangéliummal való visszaélés, éppoly titokzatos az, amikor a törvény napvilágra hozza, reánk bizonyítja ezt a visszaélést; megszégyenít, int, fedd és büntet bennünket. (Régebbi teológusok a törvény hármas hasznáról szólva ezt nevezték usus elenchticusnak, az elenchó igéből származtatott elnevezéssel.)

A törvény, melyet betű szerint addig is ismertem, váratlanul megelevenedik és paranccsá válik, éppen nekem szóló isteni paranccsá. Isten a törvény betűjén át egyszer csak megszólal, néven szólít és igényt támaszt velem szemben. Olyan igényt, amilyenre csak neki lehet joga. Nemcsak az én pillanatnyi engedelmességemet akarja, hanem szívemet is, mint engedemes szívet, mert ha szívem az övé, akkor cselekedeteim is az övéi. Szívemet sem egy-egy pillanatra, hanem mindenkor akarja. Ha csak pillanatokra, vagy alkalmilag adom oda, akkor nem is adtam oda igazán. Totális igény és feltétlen követelés ez, amelyet nem lehet részletekben kifizetni, mert minden részben való engedelmesség annyi, mint engedetlenség, annak jele, hogy más istenünk is van Isten mellett.

Ahol az Isten szava a törvényben megszólal, összeomlik az önmegigazulás egész épülete, összeomlik, mint a fövényre épült ház. Az ilyen, vagy amolyan törekvésében önelégült ember nyugalmát veszti, kételkedni kezd erejében, aztán akaratában, szándékainak tisztaságában. Erényeire épült büszkesége megtörik. Sőt még az "erényes" és "nem erényes" megkülönböztetése is jelentőségét veszti - noha a polgári életben a jelentősége nem kérdéses -: hát tudom én, hogy egy büntett előéletű ember Isten színe előtt csakugyan rosszabb, mint amilyen én vagyok? Tudhatom én, hogy a saját bűnöm az Isten mérlegén nem sokkalta többet nyom-é, mint az övé? Ha Isten törvényét, mint az Ő parancsát hallom, a publikánussal együtt kell kiáltanom: "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!"

A törvény tehát ítéletté válik felettünk és feltétlen parancsával kétségekbe, sőt kétségbeesésbe kerget. Ez a hitélet fordulópontja. Ekkor láthatja be az ember bűnét. Kálvin egyik prédikációjában használja azt a hasonlatot, hogy ha véletlenül bekormozzuk arcunkat, naphosszat járhatunk bekent képpel s nem vesszük észre, amíg csak valaki nem figyelmeztet, vagy tükörbe nem nézünk. Ilyen figyelmeztető tükör lelki értelemben Isten törvénye: a rejtekhelyéről elővonszolja és megmutatja az emberben lappangó és megbúvó bűnt. Megmutatja: éppen az a nem is sejtett bűne, hogy Krisztus igazságát nem akarja hittel elfogadni, hanem annál valami "reálisabbat" akar: Krisztus igazsága helyett önmegigazulást s ebben az önmaga szerezte igazságban olyan akar lenni, mint Isten. Képzelhető-e ennél valami képtelenebb vállalkozás? Hiszen éppen ez az igazság, amelyet maga szerzett magának, nem igazság, csak látszat-igazság, Isten haragját kihívó vétkes öncsalás. Ott van felette az Ige nyilvánvaló ítélete: "az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből" (Gal 2,16). Nem marad más hátra, minthogy a bűnbánat alázatával, a szívnek töredelmével Istenhez forduljon, mégpedig a Krisztusban megbocsátó és megajándékozó Istenhez. Hozzá meneküljön, mint tékozló fiú az édesatyjához.

Pál apostol ebben a vonatkozásban nevezi Krisztusra vezérlő mesternek a törvényt. "Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg" (Gal 3,24). Nincs hatalma ugyan a törvénynek a kárhozattól való megmentésre, hiszen nem a törvényről, hanem az evangéliumról mondja az Írás, hogy "Isten hatalma minden hívőnek idvességére" (Rm 1,16). A törvényt egyenesen erőtelennek nevezi (Rm 8,3). A törvény tehát nem evangélium, de Isten a törvény által utat nyit, szabad utat nyit az evangélium számára. A törvény vasvesszőjével a hitetlen embert olyan állapotba juttatja, amely még a hitet lehetővé teszi: "Vessződ és botod megvigasztal engem", azaz megérlel a kegyelem, az "idegen igazság" ti. Krisztus igazságának elfogadására.

Nem azért, mert nagyon erőteljes a törvény imperatívusza, nem azért, mert a sínai-hegyi égzengést és villámlást iparkodik felidézni a törvény hirdetésével. Egy később tisztázandó rejtély van itt: "Az evangélium indít minket bűnbánatra a törvény által" (Barth), amennyiben a törvény evangéliumi alapja és tartalma meglátszik, annyiban visz a törvény bűnbánatra. Nem a végső szó, hanem az utolsó előtti.

A törvény mindenesetre félelmetes és veszedelmes eszköz a hitetlen emberre nézve: vagy Krisztus karjába hajtja, mint a publikánust, vagy megkeményíti és veszni hagyja farizeizmusában. Ezt az utóbbi eshetőséget sem szabad figyelmen kívül hagynunk, mikor a törvény szerepéről elmélkedünk.

7.4. Evangélium a törvényben és törvény az evangéliumban

Ha bűneinket megbánva Isten atyai kegyelméhez menekülünk, a Biblia sokféle törvénye itt a kegyelem világában már nagyon egyértelművé válik. A mi mennyei Atyánk tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, tehát akarata is egy és változhatatlan. Abból, amit Krisztusban tett érettünk, leolvashatjuk, hogy mit akar velünk. Azt akarja, hogy csakugyan kegyelemben éljünk, Krisztusban nyert istenfiúságunkat éljük.

Az Ó- és Újszövetség minden intelme, parancsa, imperatívusza tehát az evangélium nagy indikatívuszának, Krisztusban nyert isntenfiúságunknak érevényesítése és láthatóvá tétele. A Biblia csak ezen az alapon, de ezen aztán kétségtelenül és nagyon határozottan cselekedetekre indít és érzületet kíván tőlünk. "Arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk. Aki azt mondja: ismerem őt és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az és nincs meg abban az igazság" (1Jn 2,3-4). Ez a bibliai vers nemcsak az egyéni életre, hanem a keresztyén közösség, az egyház életére is érvényes: nem egyház az egyház, ha egzisztenciájában Isten törvénye láthatóvá és foghatóvá nem válik a világ számára.

7.4.1. A forma és tartalom

A törvény és evangélium tehát a hit szemével nézve nincs ellentétben, sőt a legteljesebb egységben van. Valahol a kegyelem megnyilvánul, s az evangélium befogadásra talál, maga váltja ki a saját magához való igazodást: a törvényt. A törvény tehát nem más, mint az evangélium szükségképpeni formája, az evangélium pedig a törvény tartalma. Ezért mondja Pál azt is, hogy "gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint" (Rm 7,22), "a törvény szent és a parancsolat szent és igaz és jó" (Rm 7,12).

De nemcsak az Új-, hanem az Ószövetségben is megvan ez az evangéliumi törvénymegértés, kivált a Zsoltárok könyvében (pl. a 119. zsoltár), és nemcsak ez a könyv, hanem az Ószövetség sok más helye és jelensége világosan utal az evangélium és törvény hitbeli viszonyára. Gondoljunk csak arra az ismert tényre, hogy a Tízparancsolat két tábláját a szövetségládában őrizték, ez a láda pedig az Isten jelenvalóságát, segítő és mentő erejét jelképezte és jelentette, vagyis a szövetség népe számára az evangéliumot.

Ha a törvény feletti evangéliumi örvendezésről, mint a mi életünk lehetőségéről van szó, hiszen mi az Isten szövetségébe tartozunk és a törvénynek, mint az Ő atyai útmutatásának örvendezhetünk, ne feledjük, hogy a hit minden cselekedete, az érzület megújulása nem önmagáért való, hanem hitvallás, bizonyságtétel arról a Krisztusról, aki megfeszíttetett és feltámadott és a mennyből kormányoz minket Igéje királyi pálcájával. Éppen a hitben látjuk be, hogy minden igyekezetünk ellenére sem a saját fiúságunkkal, hanem a Fiúval van dicsekedésünk: az ő tökéletes engedelmessége nélkül mi a kárhozat és halál árnyékában járunk. Ha a törvénybetöltés lehetőségét és szabadságát akarjuk látni, nem magunkra, hanem Őreá kell néznünk, a mi Főpapunkra. Ő a keresztyén élet épületének sziklaalapja.

7.4.2. Az állványzat és az épülő ház

Befejezésül foglaljuk egy ismerős képbe az evangélium és törvény hitbeli viszonyáról mondottakat: a törvény olyan, mint az épülő épület körül az állványzat. A durván összeácsolt állványzat más ugyan mint az épület s nem is hasonlítható a kész épület szépségéhez, de mégsem mondhatnók, hogy az állványzat tervszerűtlenül, vagy éppen önkényesen készült. A figyelmes szem már az állványzat körvonalaiból leolvashatja az épület alakuló idomait és arányait, az építő tervét. A Biblia szerint a keresztyén élet annyi, mint Isten templomává való épülés: "Ti magatok pedig épüljetek fel lelki házzá," "szent templommá... Isten hajlékává a Lélek által" (1 Pét 2,5; Ef 2,21-22). A törvény ennek az épülő templomnak az állványzata. Mint e hasonlat is mutatja, a törvény nem megelőzi, hanem követi az evangélium ígéreteit: midőn Isten kegyelmének evangéliumát közli velünk, törvénye által igénybe is vesz bennünket, mint ahogy Izráelt is igénybe vette. És a törvény esetünkben sem ellenkezik a megígért kegyelemmel, hanem éppen e kegyelmet szolgálja: a kegyelem érvénybe léptének előfeltételeit készítgeti. Jó lesz, ha e hasonlattal kapcsolatban még egy másik megjegyzést is teszünk: a törvény, mint "állványzat," átmeneti jellegű ugyan, de nem abban az értelemben, mintha mi bonthatnók le. Azt csak maga az építő Isten bonthatja le. Mi holtunk napjáig épülőfélben vagyunk s az anyaszentegyház is folyton épül a feltámadásig, tehát mind az egyéni élet, mind az anyaszetegyház élete a földön mindvégig a törvény állványzatára szorul. Mégpedig a fentiekben tárgyalt kettős értelemben. Isten törvénye minket, mint hitetlen bűnösöket fegyelmez és bűnbánatra szorít, minket, mint hívőket kézen fogva vezet. (Régebbi teológusaink a törvénynek ezt a kézen fogva vezető szerepét mondották usus didacticusnak.) Ugyanaz a törvény hol ebben, hol abban az értelemben, tehát mind a két értelemben aktuális reánk nézve.

Még csak annyit, hogy az evangélikus egyház hajlandó a törvény mellőzésével az evangéliumot, a református egyház viszont az evangélium mellőzésével a törvényt hangsúlyozni, a megigazulás és megszentelés tárgyalásánál már említett magatartásbeli különbségnek megfelelően. Mind a két veszedelmes egyoldalúság elhárítása céljából ismételjük: a törvény és evangélium úgy viszonylik egymáshoz, mint a forma a tartalomhoz, egyik a másik nélkül nem érthető s nem is magyarázható.

7.5. A törvény betűje és lelke

Isten Jézus Krisztusban szólít meg minket; Jézus Krisztus nemcsak hozza, hirdeti és megbizonyítja Isten kijelentését, hanem Ő maga az Isten kijelentése. Csodálatos és páratlan valóság ő, a törvény betűjébe kapaszkodók, a mindenkori farizeusok örök botrányköve. Földön jártában újra meg újra úgy mutatkozik meg, mint a törvény Ura (pl. "Az ember Fia a szombatnak is Ura" Mk 2,28).

Ezért számunkra a Biblia bármely tájáról vett törvénynek egyetlen tartalma és magyarázati szabálya van: Jézus Krisztus. Nem is lehet más, mert ő a törvény betűjének értelme, célja, megelevenítő lelke. Mégpedig minden kisebb és nagyobb, külső és belső életünkre vonatkozó törvény értelmét és célját őróla, az ő tökéletes törvénybetöltéséről kell leolvasnunk. Ő a törvénymagyarázat normája. "Megholt a betű és gyilkol az Úr törvénye, ha azt Krisztus kegyelmétől elválasztva olvassuk" - mondja Kálvin - "de ha Krisztus állítja elénk, akkor az élet igéje, mely megtéríti a lelkeket és bölcsekké teszi az együgyűeket!" (Inst. I. 9, 3)

Ezt különösen az Ószövetséggel kapcsolatban kell hangsúlyoznunk.

A törvény ugyan már az Ószövetség szerint is valami magasabb célt szolgált, midőn az ószövetségi nép életét vallási, erkölcsi és jogi tekintetben szabályozta: nemcsak a nép megtartását célozta, hanem azt akarta, hogy a népet, mint a szövetség népét, az üdvösség reményében a Krisztus jövetelének váradalmában tartsa.

Mégis az ószövetségi törvény értelmét "lepel" borítja és ez a lepel ott van felfedetetlenül, míg csak "Krisztusban el nem tűnik." Mikor valaki "megtért" az Úr (Krisztus)-hoz, lehul (számára) a lepel" (2Kor 3,12-18). Krisztus tehát a törvény magyarázati normája nemcsak az erkölcsi, hanem a szertartási és törvénykezési törvények esetében is. Bár ezt maga a Biblia elég nyilvánvalóan megmutatja, gondoljunk például az erkölcsi törvénnyel kapcsolatban a Hegyi Beszédre, a szertartási törvénnyel kapcsolatban a Zsidókhoz írt levélre, a törvénykezési törvénnyel kapcsolatban meg az apostoli intelmekre, mégis tanácsos ma, kivált az Ószövetség szertartási és törvénykezési törvényeivel kapcsolatban erre külön is rámutatnunk.

7.5.1. Az erkölcsi törvény

Legkevésbé kérdéses a reánk való vonatkozás az erkölcsi törvény esetében. Ennek az ószövetségi törvénycsoportnak rövid foglalatát a Tízparancsolatban kapjuk s erkölcsi vonatkozásban reánk nézve sincs más, vagy teljesebb isteni törvény, mint a Tízparancsolat. Ezt Jézus a Hegyi Beszéddel (Mt 5-7) nem kipótolta, vagy éppen beváltotta, hanem csak magyarázta. Meglepően éles fogalmazásban adta elénk, hogy egyetlen egy erkölcsi törvény sem véges és korlátolt, hanem végtelen és korlátlan. Minden parancsban az egész, egy és oszthatatlan isteni akarat van benne: a szeretetakarat teljes igényével. Nemcsak valaminek az elvégzését kívánja tőlünk, hanem egész lényünk átadását, nem ezt vagy azt, hanem mindent. Éppen ezért lehetetlen az Újszövetség talaján egy, csupán a törvény betűjét néző farizeizmus. De voltaképpen lehetetlen már az Ószövetség talaján is, hiszen ebben az értelemben tanítottak már az Úr akaratáról a próféták is: "Szeretetet kívánok és nem áldozatot" (Hós 6,6); "Szíveteket szagassátok meg, ne ruháitokat" (Jóel 2,13) stb. - Ez a törvénymagyarázat olyan forradalmi jelenség az erkölcs világában, mint az elektronelmélet a természettudományban. Az elektronelmélet szétrombolta az atomisztikus világképet azzal, hogy minden atomban végtelenséget, egész "naprendszert" ismert fel. Éppúgy szétrombolja a farizeusi morált és felrobbant minden kazuisztikát az a felismerés, hogy minden parancs a szívet kívánja, mert minden parancsban a szeretet teljes parancsát kell látnunk. Az egyes bibliai parancsok viszont nem egyebek, mint az egy isteni parancs illetékes magyarázatai. Isten, amidőn nekünk nemcsak egy parancsolatot adott, hanem sokat parancsolt, ezáltal is, mint annyi más tette által, emberi gyöngeségünkhöz szállt le és gyarlóságunkhoz alkalmazkodott: szemléltető példákat adott. A példákban megmutatta, hogy az Ő szeretetakarata mit jelent az élet különféle viszonylataiban. A sok erkölcsi parancsot tehát úgy tekintsük, mint a szeretet Isten által adott paradigmáját, melyeken az egy szeretetparancsolatra vonatkozó megértéseinket gyakoroljuk.

7.5.2. A szertartási törvény

A szertartási törvény jelképi jelentőségű volt: A Krisztust még csak az ígéretekből ismerő gyermek-népet a törvény szertartásai készítgették a Krisztus befogadására. Az ő képe az áldozatokban volt a nép elé adva s az áldozati vérontás az igazi áldozatot, Krisztus váltsághalálát jelképezte. Ebből érthetjük meg Krisztus kettős magatartását az ószövetségi törvénnyel szemben: míg az erkölcsi törvényt a kazuisztikus félremagyarázásoktól megtisztította és eredeti érvényébe visszahelyezte, addig a szertartási törvényt váltsághalálával egyszer s mindekorra eltörölte: "Ő amaz igazság, akinek megjelentével az összes példázatok elenyésznek, Ő a test, kinek láttára az ember az árnyakat odahagyja" (Inst. II 8,31). Félre ne értsük azonban a dolgot: az ószövetségi szertartások nem értelmükre, hanem csak használatukra nézve töröltettek el. De használatukra nézve is csak "formai" értelemben, nevezetesen: nem szükséges többé, sőt egyenesen tilalmas áldozati szertartások bemutatása; az ilyen szertartás a Heidelbergi Káté szerint Krisztus egyszeri, tökéletes áldozatának megtagadása volna. (80. kérdés, mely elsősorban a Zsid. levélre támaszkodik). A szertartási törvény értelme azért ma is megvan és jelképes jelentésével ma is segítségünkre lehet Krisztus egyszeri tökéletes áldozatának megértésében.

7.5.3. A törvénykezési törvény

Mit mondjunk a törvénykezési törvényre? Az ószövetségi törvény eme csoportja az erkölcsi törvény ószövetségi viszonyokra való alkalmazása; tartalmilag nem is ad többet az erkölcsi törvénynél. A törvénykezési törvénynek tehát van helyi és idői vonása: más hely, más nép és más kor törvénye volt. De itt se értsük félre a dolgot: ezek a törvények mulandó vonásaik és vonatkozásaik ellenére hozzánk is szólnak: nekünk is parancsoló erővel hirdetik, hogy Isten törvénye a mi viszonyaink között is az egész életre, tehát a társadalom és az állam egész életére is igényt tart. Mint Krisztus megváltottai, mindenképpen az Istenéi vagyunk.

Ezek előrebocsátása után két kérdésre keressünk feleletet: van-é a zsidóknak és van-é a pogányoknak isteni törvényük?

7.5.3.1. Van-é a zsidóknak törvényük?

Az első esetben magától értedődőnek látszik a felelet: a zsidóknak van, hiszen Bibliánk nagyobb része, mégpedig (téves általánosítással) éppen a "törvény"-nek mondott része, az Ószövetség az ő közvetítésükkel jutott el hozzánk, s ma is közös tulajdonunk, szent könyvünk. Ez a közösség újabban "kényelmetlenné" vált, az ún. "radikális" antiszemitizmus hatása alatt sokan készek voltak az Ószövetséget feladni, csakhogy a zsidós közösséget is megszakítsák. Vak és balga ez a "megoldás", sok egyéb ok mellett már csak azért is, mert hamis látszatokon alapul: a zsidóknak ugyanis van "Mózesük és prófétájuk", mint múltuk szent hagyománya és okmánya, de kérdés: Jézus nélkül mi marad belőle, ha mégoly gonddal sokszorosítják és őrzik is a törvénytekercseket. A zsidók sorsa voltaképp nem Jeruzsálem bukásával, hanem a törvény értelmezésének megüresedésével pecsételődött meg, s nem a politikai szétszóródásban, hanem ebben a lelki szétszóródásban van az átkuk.

A törvényt igazán az Újszövetség népe ismerheti; már csak ezért is képtelenség volna, ha nem akarna tudni az Ószövetségről, Jézus Bibliájáról. Mégis kevély szavak volnának ezek, ha nem toldjuk meg Pál apostol jövendöléseivel: "... a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen... Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása" (Róm 11,25-29). Az Ószövetség népével a kegyelemben való közösséget nem tagadhatjuk meg.

Most lássuk a másik kérdést.

7.5.3.2. Van-é törvényük a pogányoknak?

Pál, a pogányok nagy ismerője nemleges választ ad, úgy emlegeti a pogányokat, mint "akiknek törvényük nincsen" (Rm 2,14). Természetesen itt ne a népi élet törvényeire gondoljunk. Ilyen törvényük a pogányoknak is van, mióta csak népi életük van. Pál apostol azonban ezt a népi törvényt sohasem tekintette és nem tekinthette az ószövetségi törvény megfelelőjének.

Hogy beszélhet akkor Pál apostol úgy a pogányokról, mint akinek a "törvény cselekedete be van írva az ő szívökbe" (Rm 2,15)? Pálnak ez az utóbbi kijelentése már sok teológust megtévesztett: azt gondolják, hogyha a pogányok nem is kaptak tételekbe foglalt isteni törvényt, azért valami természeti kijelentésük van, csak náluk nem kőtáblákra, hanem a szívük hústábláira íratott a törvény. Ez tetszetős feltevés, amelyet egyébként az antiszemiták is szívesen hangoztatnak, sőt kijátszanak a zsidósággal szemben. Esetleg ilyen formában pogány őseink a törvény betűje nélkül is ismerték a törvény lelkét. Azonban ez teljesen tarthatatlan. A Római levél 2. és 3. fejezetének a gondolatmenete, amelyből az idézett versek valók, nem tűri meg a "szív törvényének" az ószövetségi törvény mellé vagy éppen fölé helyezését. Mi tehát az a mozzanat, amelyet Pál a pogányoknál észrevesz, a szívbe írt törvénynek nevez, s ha nem is törvénnyel, de a zsidók farizeusi törvényeskedésével (!) szemben mindenesetre kiemel? Az, hogy a pogányok is tudnak valamit a törvényről, legalábbis annyit, hogy a törvény cselekedeteket kíván, feltétlenül kötelző erővel s a törvény áthágása vétek, büntetésre, sőt halálra méltó. E formális ismeretük alapján ők a zsidókat is megszégyenítik, sokszor a zsidóknál is komolyabban veszik saját törvényeik betöltését, s a törvény általi önmegigazulást (!). Azonban minden viszonylagos igyekezetük ellenére is zsidók és pogányok egyaránt bűnösök: megtérésre és hitre szorulnak, s ezt elsősorban éppen az ószövetségi törvény részeseinek kellene felismerniök és a pogányokkal is felismertetniök. Különben őmiattok: a törvény részesei miatt káromoltatik Istennek neve a pogányok között (Rm 2,24).

A pogányoknak tehát tartalmi értelemben nincs törvényük, s önerejükből a törvényt éppen úgy nem ismerhetik meg, mint ahogy Istent sem ismerhetik meg. Más kérdés aztán, hogy Isten nem világíthat-e meg egy-egy pogányt. Mi címen vonhatnók kétségbe ennek lehetőségét? A kegyes Jóbnak, vagy a kapernaumi századosnak a példája és sok más bibliai példa eléggé mutatja, hogy Isten az úgynevezett pogányok közül is támaszthat bizonyságtevőket s felhasználhatja őket a szövetség népének megszégyenítésére. Ezeket a példákat azonban az egész pogányságra általánosítani éppoly vakmerőség volna, mint az isteni kijelentés minden lehetőségét kétségbe vonni az adott esetekben, és nem csak azokra a pogányokra nézve.

7.5.4. A törvény és parancs megkülönböztetése

Az újabb teológiai-etikai irodalomban gyakran találkozunk a törvény és parancs megkülönböztetett használatával. Itt említjük meg ezt a szóhasználatot, mivel magyarázata jelen fejezetünk: a betű és a lélek gondolatkörébe tartozik.

A törvény bárki által hozzáférhető. Csak oda kell mennünk a törvénytáblákhoz és leolvasnunk a szöveget. A törvény igazi értelmét: a törvényt, mint Isten törvényét, mint aktuális parancsát azonban csak akkor érthetjük meg, ha a törvény betűjén át megszólal, hozzánk szól és személy szerint szólít meg Isten. Ezt úgy is mondhatom: a törvény betűjének megismerése még csupán észbeli dolog, a törvény parancsának meghallása pedig hitbeli. Következésképpen a törvény betűit előre ismerhetem, leckeként megtanulhatom, reám vonatkozó aktuális üzenetét azonban, csak esetről esetre tudhatom meg. Hasonlíthatnók a törvény betűit a rádió készülékhez, amely csak akkor szólal meg, ha a leadóállomásnak mondanivalója van. Ezzel a hasonlattal azonban óvatosan bánjunk, márcsak azért is, mert a törvényben megszólaló isteni parancs nem valami általános, és bárki által fogható közlés, mint a rádió szava, hanem mindenkor alkalomszerű és személyhez szóló. Ilyen parancs számunkra nemcsak a Tízparancsolat, hanem a Biblia valamennyi Igéje, amely akaratunkra irányul és minket igénybe vesz. Lehet, hogy a Bibliából egyelőre csak a törvény betűjét ismerem meg, de ezek a betűk igen jelentős, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszhatnak és játszanak a parancs meghallásánál. Parancsokká e betűk akkor válnak, mikor Isten hívása itt és most elhangzik. Így nyer újra meg újra aktuális értelmet számunkra a Biblia rég megírt törvénye, s éppen erre: a betű megelevenedésére utal a törvény és parancs megkülönböztetése.

7.6. A természeti törvény

7.6.1. Értelme átfogó

A szóhasználat megtévesztő, amennyiben a lex naturae elnevezés nem a fizikai, hanem az azzal összefüggő erkölcsi világ törvényeit akarja jelölni. Olyan időkből való (Cicero pl. már használja), amikor a fizikai törvények ismerete meg sem közelítette a mai arányokat és a fizikai törvény nem jelentette a törvényt. Mit ért az erkölcstan természeti törvényen?

Az ember korántsem szabad ura azoknak a természeti adottságoknak és társadalmi vonatkozásoknak, amelyekbe beleszületett és amelyekben felnövekedett. Mindnyájunkat ezer szálú látható és láthatatlan kötelék köt életünk minden mozzanatában. Megéhezünk és ennünk kell, cselekszünk és cselekedetünket korlátok közé szorítja a divat, a közvélemény, az illendőség és szokásjog íratlan parancsa, a polgári és sok másfajta törvény írott paragrafusa. Ezek a kötelékek senkire nézve sem sűznnek meg, mert a hívő sem vetkőzhetik ki az emberi testből és nem szakíthatja és szabadíthatja ki magát az emberi társadalomból. E kötelékek összességét nevezték és nevezzük a etikában természeti törvényeknek. Természeti annyiban, amennyiben létezését és indokait kijelentés nélkül is magából az emberi élet természetéből megállapíthatjuk, illetve már a pogány bölcselők is megállapították.

A természeti törvény tehát korlátozást és kényszert jelent. Kényszerjellegét, nyűgét azonban legtöbbször észre sem vesszük, mert benne élünk és megszoktuk. Úgy vagyunk ezzel is, mint a levegővel és lélegezéssel: csak akkor gondolunk rá, mikor baj van velük: vagy a levegő vagy a légzőszervünk hibádzik. A természeti törvény kényszerét is akkor vesszük észre, amikor beleütközünk. És hogy mennyi alkalom van e beleütközésre, élénken szemlélteti Mikszáth az "Új Zrinyiász"-ban, az idegen világból előkerült szigetvári vitézek viselt dolgain. Ők tűrhetetlen nyűgnek érezték a lex naturae-t. Erre azonban nemcsak az írói képzeletből, hanem a valóságból is idézhetünk példákat. Az egyháztörténet tanulsága szerint voltak, akik éppen a keresztyén szabadság nevében tiltakoztak a természeti törvény ellen és kötelékeit egyenesen forradalmi úton rázták le magukról. Gondoljunk csak a reformáció korcshajtására, a münsteri rajongókra.

De ha a rajongók eszeveszett szabadossága egyben elrettentő példa is: mutatja azt, amit különben saját tapasztalatunk is eléggé megmutathat, hogy az emberi élet, mint társas együttélés törvény nélkül lehetetlenség. A társas életnek a törvény a rendezője, ha eldobjuk a törvényt, eldobtuk vele a rendet is. Rendre pedig szükség van, mint a magasabbrendű élet, az Istennek engedelmeskedő hitélet rámájára. Ha a természeti törvényt keresztyén gőggel elvetnők, arra gondolva, hogy egykor majd az emberiség kinő belőle, mint valami gyermekcipőből és nem a természeti törvénynek, hanem közvetlenül Istennek engedelmeskedve cselekszi a jót, tehát elvetnők abban a tudatban, hogy előbb-utóbb úgyis feleslegessé válik, akkor az emberiség elpusztulna, mire a várt, tökéletes állapotot elérné.

7.6.2. Idői mivoltában is fontos szerepe van

A természeti törvénynek azonban nemcsak szükségességét látjuk be, hanem azt is tudnunk kell, hogy ez a törvény is Isten adománya, s mint Isten adományát kell megbecsülnünk. Nem fejezi ki ugyan azt, amit Isten végeredményében ezzel a világgal akar, de legalábbis annyit világosan mutat, hogy gondviselése a bűnössé vált világban is munkál, s megtartja a végpusztulástól az élet rendjét, a hitélet keretét. Ezért a keresztyén például jó polgár, sőt jobb polgár, mint polgártársai. A polgári erényeknek - jól tudja - megvan a helyük a keresztyén életben. A Biblia tanítása szerint isteni parancs, hogy feddhetetlen életet éljünk, s az állampolgári élet követelményeinek megfeleljünk. Isten gyermekét ugyanis az örök célok látása egyáltalán nem mentesíti a közvetlen előtte álló és reá váró apróbb-nagyobb feladatok pontos elvégzése alól, a "kevesen való hűségtől". Mégpedig nem elég a jóakarat és az igyekezet, az eredménynek is jónak kell lennie. Éppen ez a cél, amikor Isten gyermeke is aláveti magát a természeti törvény írott és íratlan törvényeinek. Alázatával és odaadó hűségével őrködik, mint valami felelősségének tudatában lévő gátőr, hogy az ösztöniség, a vad önkény szennyes áradata át ne törje a gátat és el ne borítsa az emberélet mezőit s elpusztítsa az emberben mindazt, ami emberi.

A természeti törvénnyel kapcsolatban a keresztyén élet nehéz kérdése merül fel: Isten adományát látjuk ebben a törvényben és Isten iránti engedelmességből engedelmeskedünk neki, noha tudjuk, hogy ez a törvény nem azt fejezi ki, amit Isten végeredményében a világgal és a világon mi velünk akar. A természeti törvénynek engedelmeskedő keresztyén tehát fonák helyzetbe kerül: amikor ennek engedelmeskedik, egyszerre engedelmeskedik is meg nem is Isten akaratának. Az tehát a kérdés: hogyan viszonylik ez a törvény Isten tulajdonképpeni akaratához? A felelet a következő: a természeti törvény úgy, amint ismerjük, emberi dolog, emberek fejezték ki, s megfogalmazásában homály, bizonytalanság, tévedés és ellentmondás lappang. Következésképp nem közvetlen, hanem csak közvetett értelemben Isten akarata, nem úgy, ahogy van, hanem hogy egyáltalán van, az az isteni akarat.

7.6.3. Érvénye nem feltétlen

Éppen ezért mi a természeti törvénynek nem feltétlenül, hanem csak feltételesen engedelmeskedünk mindaddig, amíg azt Isten aktuális parancsa nem keresztezi. Ha azonban keresztezi, nyomban érvényesülnie kell a Biblia útmutatásának: "Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek!" (ApCsel 5,29 és Rm 13,7) Persze ez az apostoli mondás nem akarja a természeti törvény iránti engedelmességet megszüntetni, hanem csupán Isten szabta határaira emlékezteti és ezáltal korlátozza. A korlátozás azt is jelenti, hogy sohasem a természeti törvényből kell megismernünk és magyaráznunk Isten akaratát, hanem éppen fordítva: Isten kijelentett akaratából tisztáznunk a természeti törvény igazi mondanivalóját. A természeti törvény, amennyiben emberi dolog, magán viseli az eredendő bűn jegyeit és mégis tiszteletben kell tartanunk, mert tiszteletben tartása az Isten akarata. De csak azt a tiszteletet kell adnunk neki, ami megilleti: a császárnak a császárét, Istennek ellenben az Istenét (Lk 20,25).

Most még azt jegyezzük meg, hogy a természeti törvénybe tartozik a felsoroltakon kívül a bibliai törvény is, amennyiben csak betű marad, csak rég elhangzott parancsok emléke számunkra és éppen most nem aktualizálódik és nem nyer eleven jelentést. A hívő ezen a betűnek maradt bibliai törvényen éppoly kevéssé teheti túl magát, mint a természeti törvényen. A törvény külső fegyelme alatt él, a törvény megelevenedése reményében. A keresztyén ember ugyanis semmilyen körülmények között sem törvénymegvető és törvényromboló, még amikor annak látszik is, akkor is csupán a törvény igazi értelmét: lelkét érvényesíti a törvény betűjével szemben, mintegy belülről feszíti szét a törvényformulát, mint a rózsabimbó a burkot. A természeti törvény, a még csak a betű szerint ismert bibliai törvényt is beleértve, csupán védőburok, külső héj, amelyen belül Isten a hit virágát növeli és kibontakozásra érleli.

Ezzel a bibliai törvénynek egy harmadik szerepe is megmutatkozott előttünk (régebb teológusaink ezt nevezték usus politicus-nak; lásd erre nézve a 7.5.3.-at). Voltaképpen ez a harmadsorban tárgyalt szerep áll a természeti emberhez a legközelebb s ehhez csatlakozik a korábban megismert két szerep: Isten a törvény által bűnbánatra indít és ugyancsak a törvény által atyai módon vezet bennünket. A természeti törvény tárgyalása azért maradt utolsónak, mert így válik nyilvánvalóvá, hogy sohasem a kezünk ügyébe eső természeti törvényről kell megismernünk és magyaráznunk Isten akaratát, hanem éppen fordítva: Isten kijelentett akaratából tisztáznunk a természeti törvény igazi mondanivalóját.

7.7. A törvény hármas tiszte

Az oszthatatlanul egy isteni törvény hármas szerepe megfelel az Isten hármas egységének. Tudjuk, ez a hármas egység nem teológiai kitalálás; onnan ered, hogy Isten egysége hármas vonatkozásban mutatkozik meg a kijelentésben valamint a hitéletben. Ebbe illeszkedik a keresztyén ember törvénymegismerése is. A törvény által a Szetháromság-Egy-Örök-Isten, mint Teremtő gondviselésébe vesz, mint Kiengesztelő bűnbánatra és megtérésre indít, mint Szabadító kézen fogva vezet bennünket.

Mégpedig nem úgy, hogy van egy törvénycsoport, amely társas együttélésünket szabályozza, egy másik, amely bűnbánatra visz, s egy harmadik, amely atyailag vezet, hanem ugyanaz az egy törvény külsőleg fegyelmez, mint bűnösöket bűnbánatra visz, s mint bűnbánókat kézen fogva vezet. Igehirdetésben és általában bibliamagyarázatban a törvény tartalmi gazdagságát, a hármas értelmet nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Voltaképpen nem is hármas értelemről van szó, hanem a törvény egy értelmének hármas vonatkozásáról: másképpen vonatkozik ránk, mint teremtményekre, másképpen, mint bűnösökre, és ismét másképpen, mint megtértekre.

Az isteni törvény értelme és reánk való vonatkozása iránt tehát mindenkor ebben a három irányba kell tudakozódnunk. - A törvénymegértés szubjektív oldala kerül sorra a lelkiismeret tárgyalásánál.

forrás:

http://csecsy.hu/konyvek/torok_istvan/etika/7-a_torveny

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat