8.1. Mi a lekiismeret?

Isten parancsa meghallásának lelkiismeretünk a belső bizonysága. Érthető, hogy a keresztyén élet e jelentős mozzanata a teológusokat régtől fogva foglalkoztatta (Origenes, Tertullianus, Augustinus stb). Különösen fokozódott ez az érdeklődés a felvilágosodás kora óta: minél kétségesebbé vált ugyanis a Biblia hitele és isteni tekintélye, annál nagyon szerepet nyert a lelkiismeret, mint a Bibliát pótló, sőt feleslegessé tévő kijelentés-forrás. Míg a csodálatos Krisztus-kijelentés hitet feltételez, addig a lelkiismeretben megszólaló "égi hang" - mint vélték - bárki által hit nélkül is hozzáférhető. Így lett a lelkiismeret a különös, vagy természetfeletti kijelentéssel szemben az úgynevezett általános vagy természeti kijelentés legközvetlenebb forrása.

8.1.1. A lelkiismeret tapasztalati valóság

A lelkiismeret, mint tapasztalati valóság csakugyan általánosan ismert s értelmezését nemcsak a teológusok, hanem - időben a teológusokat is megellőzve - a bölcselők is megkísérelték (Platón s különösen a sztoikusok). Ez a szomszédság az összecserélés veszedelmével jár, mielőtt tehát a lelkiismeret teológiai értelmét kifejtenők, a teológia és bölcseleti értelmezés elkülönítése érdekében vegyük szemügyre a bölcseleti lelkiismeret-elméletek két alapformáját: az idealistát meg a realistát.

8.1.2. Az idealista értelmezés szerint

Az idealista elmélet szerint a lelkiismeret természetes felszereltségünkhöz tartozik, velünk született s öntudatunkkal fejlődő készség a jó megismerésére. Úgy is mondhatnók, hogy az erkölcsi törvény belénk helyezett ideája, amelynek jelenléte és megszólalása lehetőséget nyújt az erkölcsi kötelesség megismerésére és számon is kéri tőlünk a kötelesség teljesítését.

Ez az elmélet azért fontos reánk nézve, mert a teológia a felvilágosodás kora óta nemcsak feltűnő érdeklődéssel fordult a lelkiismeret felé, hanem bölcseleteileg kezdte értelmezni lelkiismeretét, mégpedig éppen az idealizmus szellemében. A bölcseleti hatás természetesen nemcsak a lelkiismeret értelmezésére szorítkozott, a teológusok szinte észrevétlenül átvették és a protestáns teológiába beépítették az egész idealizmust. Az ideára azt mondották: Isten, az idealizmusra meg, hogy istenhit, az idea bennünk megszólaló szavára, a lelkiismeretre pedig, hogy Isten szava. A felvilágosodás korának ez a terhes öröksége azóta beleivódott az egyházi köztudatba s kritikátlan jóhiszeműséggel úgy ajánlgatják az idealizmust, mint az igazi keresztyén magatartást. A mindinkább megüresedő teológia tehát az idealizmusból töltekezett meg új tartalommal s ezt az új tartalmat mindössze átkeresztelte: teológiai formulákba öntötte. Ebből a veszedelmes összevegyítésből, sőt összecserélésből minket most csak az idealista lelkiismeret-elmélet érdekel, melynek teológiai formája röviden így hangzik: a lelkiismeret Isten szava.

Előrebocsátjuk, hogy van ennek a tételnek valami vitathatatlan igazsága. (Ezért is nyerhetett hamar polgárjogot az idealizmus a teológiában.) Vigyáznunk kell tehát, hogy a kritikánkkal túl ne lőjünk a célon. Nem annyira a tétel, mint inkább annak levezetése, értelmezése és alkalmazása ellen emelünk szót, amikor két kritikai kérdést teszünk fel: 1/ szabad-é a lelkiismeret - magyarázattal azt a látszatot keltenünk, mintha a lelkiismeret révén természeti felszereltségünkhöz tartoznék Isten szava és magától értetődően bármikor rendelkezésünkre állana; 2/ továbbá szabad-é minden fenntartás nélkül, általánosságban kimondanunk, hogy a lelkiismeret szava Isten szava, hiszen a lelkiismeret népek és korok szerint más és más. Sőt, nemcsak népek és korok szerint különböző, hanem egyazon népen és koron belül is jelentős eltéréseket mutat, az egyének társadalmi állása, foglalkozása és műveltségi foka szerint. A lelkiismeret ennyire változó, Isten pedig nem változik: hogy lehet tehát a lelkiismeret Isten szava? Ha hozzávesszük ehhez még azt a tényt is, hogy a lelkiismeret tévedhet, akkor egyszerre nagyon bajos dologgá válik az idealista elmélet elfogadása, nevezetesen: nem foghatjuk rá a lelkiismeretre minden fenntartás nélkül és nem lehet általánosságban kimondanunk, hogy a lelkiismeret Isten szava. Hiszen, ha a lelkiismeret feltétlenül Isten szava volna, akkor semmi körülmények között nem tévedhetne.

Az idealista magyarázat tehát legalábbis megtévesztő és félrevezető. Talán biztosabb és pontosabb útbaigazítást nyújt a realista?

8.1.3. A realista értelmezés szerint

Az idealista elmélettől merőben különbözik a realista. Eszerint a lelkiismeret a történet folyamán alakult ki s nem más, mint a létfenntartással kapcsolatos emberi tapasztalatok lecsapódása, köztudatba jutása és átöröklődése. Helyesli azt, ami létfenntartásunk szempontjából nézve előnyös és jó, helyteleníti sőt határozottan rosszalja azt, ami létfenntartásunk szempontjából nem jó. Ma már a lelkiismeret ítéletei eredeti ösztönszerűségüket, primitív biológiai értelmüket elveszítették és csupán mint belénk idegzett értékelések, mint kötelező erejű értékítéletek nyilatkoznak meg bennünk. Ha a lelkiismeret kollektív jellegét akarom hangsúlyozni, azt is mondhatom: mivel a lelkiismeretben általános tapasztalatokkal és értékelésekkel van dolgunk, a lelkiismeret voltaképpen a közösség közös akaratát, egoizmusát fejezi ki s érvényesíti az egyéni életben.

Itt is két kritikai megegyezést teszünk: 1/ a realista felfogás, ha következetes önmagához, nem áll-é tehetetlenül az előtt a tény előtt, hogy voltak próféták és reformátorok, akik éppen a lelkiismeret szavára hallgatva fordultak szembe a közösséggel és voltak és vannak bizonyságvetők, akik a lelkiismeretre hivatkozva népszerűséget, egzisztenciát és életet is tudtak és tudnak áldozni? 2/ Ha az egoizmus a lelkiismeret meghatározója, nem kell-é nagyon kétes jelenségeket is, például a kisebbségi kérdés erőszakos embertelen "megoldását" lelkiismeretes cselekedetnek minősítenünk; viszont vezethetne-é a puszta hasznosság ösztöne, vagy a közösség önzése a jó és a rossz közötti olyan finom és határozott megkülönböztetésekre, amelyekre a lelkiismeret ténylegesen képes?

Nem ad megnyugtató megoldást tehát a realizmus sem, amely nagyon is a természetire csökkenti és korlátozza a lelkiismeretet. A lelkiismeret sokkal titokzatosabbnak mutatkozik, mint amilyennek ez a magyarázat mutatja. Úgy lép fel, mint valami önálló hatalom, mégpedig mint sötét és kérlelhetetlenül ellenséges hatalom. E tekintetben a költők sok bölcselőnél világosabban láttak s jobban kifejezték a lelkiismeret titokzatos- félelmetes voltát, egyszóval mondva: irracionalitását. Gondoljunk például Shakespeare drámáira, vagy Arany balladáira.

Irracionalitásának két vonását látjuk (amely már átvezet bennünket a teológiai magyarázatba): titokzatos és homályos a lelkiismeret, amennyiben valamely hiba vagy vétek elkövetése esetén szokott jelentkezni, de nemcsak arra az egy esetre vonatkozik, ami kiváltotta, hanem az egész ember belső ellentmondásának, az élet teljes fonkáságának kinyilvánítója. Fokozza a lelkiismeret eme titokzatos homályát egy másik vonása: nevezetesen az, hogy a lelkiismeretnek egyelőre semmi szembeötlő köze sincs Istenhez. Csupán az ember belső ellentmondásának megérzése, a megzavart rend vészjelzője, de nem mondja meg, honnan ered az ellentmondás, kitől szakadt el az ember és miből záratott ki: nem mondja meg, kicsoda Isten.

8.1.4. A filozófiai értelmezés összefoglalása

Az idealista lelkiismeret-magyarázat, amikor a velünk született vagy belénk oltott idea megszólalásáról beszél, tud valamit arról, hogy a lelkiismeret kívülről jön (a születés, vagy ismeretszerzés útján); a realista magyarázat viszont teljesen az emberből vett, immanens jellegű. A bölcseleti és teológiai magyarázat összecserélése éppen abból ered, hogy az idealista és realista magyarázat imént említett mozzanatai, bár más összefüggésben és más értelmezéssel, a teológiai magyarázatban is megtalálhatók.

8.2. A lelkiismeret teológiai magyarázata

A teológiai magyarázat a lelkiismeretben két nagyon különböző mozzanatot jelöl meg, amikor azt mondja: a lelkiismeret kívülről jön, tehát reánk nézve idegen, s mégis mibennünk szólal meg, tehát a miénk.

8.2.1. A lelkiismeret idegen volta

Ha most ezt a teológiai tételt vesszük szemügyre, elsősorban a lelkiismeret idegen voltát hangsúlyozzuk. A lelkiismeret nincs állandóan, egyszersmindenkorra jelen. Ha pedig megjelenik, kívülről jön, szinte váratlanul, és nem rendelkezünk vele. Legfeljebb elnyomjuk szavát, de meg nem szüntethetjük. Ha sikerül is elnyomnunk, sosem tudhatjuk, mely pillanatban tör fel megfékezhetetlen elemi erővel. A lelkiismeret ennyiben csakugyan Isten szava. Nem valami emberi képesség, melynek birtokában bármikor bármely esetben biztos feleletet adhatunk. Nem vagyunk tehát abban a kényelmes helyzetben, hogy az erkölcsi kérdést, akár az egész etikát elintézhessük a lelkiismeretre való utalással, a lelkiismeret beszéltetésének és meghallásának módszertanával.

Nem vonjuk kétségbe emellett egy saját belső hang létezését sem, de mert a lelkiismeret elsődlegesen Isten szava, arról a belső hangról, amely velünk született és állandó tulajdonunk, meg kell vallanunk, hogy téveteg, ezért az igazság megtanulására szoruló hang. Innen nézve tehát saját énünk belső hangjáról mi mást mondhatnánk, mint hogy éppen az engedelmességet kell megtanulnia.

8.2.2. A lelkiismeret mégis a miénk

A lelkiismeret teológiai magyarázatában a mondottak után másodsorban azt a mozzanatot kell hangsúlyoznunk, hogy a lelkiismeret idegen volta ellenére is a miénk. A lelkiismeret Isten szava ugyan, de megszólalása és meghallása csakugyan az emberben játszódik le: saját énünk öntudatában. Ennyiben a lelkiismeret az enyém, sőt ebben az érelemben azt is elmondhatom, hogy a lelkiismeretben én ítélem meg magamat, én tiltok vagy parancsolok, én engedek meg valamit, vagy adok megnyugvást. A lelkiismeretben ugyanis én, mint Isten gyermeke szólok magamhoz, a megkegyelmezett bűnöshöz: egy olyan önmagammal való szembesítés történik itt, amelynél óemberem hallja az új emberem szavát. Emberi szó hangzik és hallatszik itt és mégsem emberi szó az, hanem Isten reám bízott szava. Ez az "emberi" és "mégsem emberi", ez a sajátságos "kettős természet" a lelkiismeret titka. A lelkiismeretben tehát van valami önmagamon való túlutalás: magam mondom magamnak azt, ami nekem is mondatott.

A lelkiismeret "kettős természetét" a neve is mutatja: a lelkiismeret ismeret, mégpedig nem közönséges ismeret, hanem lelki, most már úgy mondhatjuk, a Szentlélek általi ismeret (1Kor 2,11). Ez az önmagunkon való túlutalás megtalálható a lelkiismert görög és latin elnevezéseiben is. A syneidésis, illetve conscientia valakivel együtt való tudást, most már úgy is mondhatjuk, Istennel való közös ismeretet jelent. A lelkiismeret tehát jellegzetesen teológiai fogalom, következésképpen, ha magyarázni akarjuk, csak hitbeli vonatkozásaiban magyarázhatjuk. Minden más magyarázási kísérlet - bármilyen szellemes legyen is - félreértés és mellébeszélés.

Mostmár az a kérdés, ha a lelkiismeret teológiai jellegét ilyen határozottan felismertük és elismertük, mit szóljunk a lelkiismeret keresztyén hiten kívüli előfordulásáról? Tudvalevően maga a syneidesis elnevezés nem is bibliai eredetű, az apostolok azt a görög köznyelvből vették át s a szó családfája a sztoicizmusba nyúlik vissza. Nem is tartozik a nagyon gyakori bibliai kifejezések közé: mindössze az apostoli levelekben fordul elő, főként pedig Pálnál (összesen 25-ször). Ezek az adatok azonban meg ne tévesszenek, nem azt jelentik, mintha a Biblia többi részében a lelkiismeret elnevezésével együtt maga a megjelölt dolog is ismeretlen lenne, hanem csupán azt, hogy a lelkiismeret más néven szerepel. Az Ószövetség pl. a szív bizonyságáról beszél. Jézus a Hegyi Beszéd ismert utalása szerint a "benned levő világosság"-nak nevezi (Mt 6,23 par.)

8.2.3. A pogányok lelkiismerete

Már a lelkiismeret görög neve s a szó eredete is elegendő okot szolgáltat arra, hogy ne vonhassuk kétségbe a lelkiismeret keresztyéni hiten kívüli létezését. Maga Pál apostol meg világosan kijelenti, hogy az ún. pogányoknak is van lelkiismeretük (Rm 2,14-15).

A pogányok lelkiismerete azonban ha még oly bizonyságérzettel fűtött, akkor is csak bizonytalanul tapogatódzó, téveteg és önkényes. A pogányoknál ui. a törvény isteni rendje még homályos, Isten akarata és az emberi felelősség megsejtés csupán. Tiszta ítéletet csak az Ige által megvilágosított lelkiismeret adhat: az önmagára hagyott lelkiismeret gyarkran olyan, mint artikulálatlan felkiáltás, amit akkor hallat az ember, mikor valami nagy dolog történik vele, de még maga sem tudja, hogy voltaképpen mi is történik.

Mindezzel nem akarjuk a keresztyén hiten kívüli lelkiismeretet puszta negatívumnak feltüntetni és lebecsülni. Pál éppen arra tanít; a pogányok lelkiismerete minden homálya, esetleges tévedése és önkénye ellenére is általában annak az ítéletnek bizonysága és előképe, amely alatt mindannyian állunk. A lelkiismeret révén tehát már a pogányok is tapasztalatot szereznek a bűn felől. Arról, hogy a bűn nemcsak sorsunk, hanem vétkünk is és mi egész életünkért egy magasabb fórum előtt felelősséggel tarozunk.

8.3. A lelkiismereti szabadság

"Ha ti megmaradtok az én beszédemben - mondja Jézus - bizonnyal az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket". Ebben benne van, hogy mi úgy, amint vagyunk, nem szabadok, hanem szolgák vagyunk, Jézus szavai szerint: a bűn szolgái; nekünk mindannyiónknak szabadítóra van szükségünk. "Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek" (Jn 8,31-36). Amikor a lelkiismereti szabadságról esik szó, erről a szabadságról beszélünk. A lelkiismereti szabadság nem más, mint az Isten-fiak szabadsága. Ilyen szabadságot sem a teremtés puszta ténye, sem a Krisztusban végbement kiengesztelődés, hanem csak mindennek a Lélek általi befogadása, a fiúság esetén tulajdoníthatunk magunknak (Rm 8,21-24). "Ahol az Úrnak Lelke, ott van a szabadság" (2Kor 3,17). Ezért nem lehet a lelkiismereti szabadságot másként, mint teológiailag értelmeznünk.

A lelkiismereti szabadság hitbeli-teológiai jellegét a reformátorok fedezték fel újra; aztán többé-kevésbé érvényesül ez a jelleg a vallásszabadságért vívott háborúkban is. A felvilágosodás és a liberalizmus korában különös előszeretettel hivatkoztak ugyan a lelkiismereti szabadságra, de már ekkor a hitbeli-teológiai jelleg egyre inkább elhomályosult; a lelkiismereti szabadság is az ún. szekularizált (világ által kisajátított) fogalmak sorsára jutott. Ezért kell most a hitbeli-teológiai jellegével behatóbban is foglalkoznunk.

Mit jelent a lelkiismereti szabadság? Azt, hogy velünk, mint Isten gyermekeivel kívülről nem rendelkezhetnek. Megszabadulunk a törvény minden kényszerétől. Először is Isten törvénye szempontjából nézzük a dolgot: Isten törvénye nem idegen előírás most már, hanem az Atya szava, amelynek önként és örömmel engedelmeskedünk. Amennyiben Isten gyermekei vagyunk, reánk nézve egyetlen olyan isteni parancs sem létezik, amely nem a mi saját lelkiismeretünk parancsa volna, egyetlen tekintély sem, amelyet nem mi gyakorolnánk. Másodszor: minden földi hatalommal, minden egyházi és állami tekintéllyel, sőt az embertárs reánk vonatkozó igényével szemben is saját lelkiismeretünk határoz. Szuverén módon dönt afelől, hogy valódi tekintéllyel, jogos igénnyel van-é dolgunk, vagy sem. A valódi tekintély a lelkiismeretnek mutatja meg valódiságát; Isten gyermeke abban a hangban ismer a valódi tekintélyre, amely az ő Atyjának a hangja. A jogos igény ugyancsak a lelkiismeretnek mutatja meg jogosságát; jogos csak az, amelyik egyben a mi lelkiismeretünk igénye is. Az Ige által istenfiúságra újjászületett embernél tehát az engedelmesség kérdésében valóban a lelkiismeret a végső fórum. Nem is tűrhet meg az ilyen ember semmiféle lelkiismeret elleni kényszert, mert minden kényszerrel ez a végső, isteni fórum kapcsolódnék ki cselekedetéből és életéből.

Éppen azért, mert e lelkiismeret ilyen végső fórum, az elmondottakat azzal a fenntartással fogadjuk, hogy azok csak a valóban Istentől nyert Ige által meghartározott lelkiismeretre - syneidesisre, mint az 1Pét 2,19 mondja - végérvényesek. Ezt a fenntartást egyéni és társas vonatkozásban vizsgáljuk.

8.3.1. A lelkiismeret bennünk való munkája

Először is ne feledjük a lelkiismeret "kettős" természetét: a lelkiismeretben új-emberem szól az ó-emberemhez. Más vagyok tehát én a lelkiismeretben beszélő és más vagyok én, a lelkiismeretre hallgató, és minden okom megvan arra, hogy saját lelkiismereti meggyőződésemmel szemben kritikus legyek. Mindnyájan tévedhetünk ugyanis, a lelkiismeretünkre való hallgatásunkban; talán csak valami régen hallott, egy egészen más helyzetre vonatkozó megnyilatkozásához ragaszkodunk, s konokságunkban mostani szavát nem is halljuk vagy ha halljuk, abban az esetben is az önmagunkkal való beszélgetésünk csupa félreértés. Történeti helyzetünk, korunk szelleme, társadalmi állásunk, életkorunk, belénkrögzött tapasztalatunk és hajlamaink mind befolyásolják a helyes megértést. Sőt emberi természetünknél fogva hajlamosak vagyunk a lelkiismeret szavának elcsavarására is. Mi, mint Isten gyermekei esetleg valami egészen mást mondunk magunknak, mint amit aztán abból csinálunk. A Biblia nem ok nélkül van tele intelmekkel, amelyek a kegyesség mezébe bújt önfejűségtől (autonomizmustól) óvnak. Úgy cselekedjetek "mint szabadok és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja!" (1Pt 2,16) Ilyen esetekben szoktak téves lelkiismeretről beszélni; voltaképpen nem a lelkiismeret téves, hanem a mi lelkiismeretre való hallgatásunk. A lelkiismetre való hallgatás tehát állandó ellenőrzésre szorul: imádságra és Igére, állhatatosan és buzgósággal könyörögvén azért, hogy a Szentlélek szüljön Isten gyermekeivé minket az Ige által. Ilyen imádságos lélekkel kell a lelkiismeretre vonatkozó nagyonis emberi tudatunkat az Ige fegyelme alá állítanunk. Sőt, az emberi tekintélyeket is segítségül hívhatjuk és segítségül is kell hívnunk a tudatunk helyesbítésére, azokat a tekintélyeket, amelyeket viszont a lelkiismerettel próbáltunk és próbálunk meg.

Különös óvatosság tanácsos a jó lelkiismerettel szemben. Az ún. jó lelkiismeret legtöbbször nem jó, hanem csak alvó lelkiismeret, a "rossz" lelkiismeret távollétének a jele. A lelkiismeret elsődleges alakja ugyanis a zavaró, figyelmeztető, rendreutasító lelkiismeret. Mi is lehetne más, mikor Isten hívó szava szólal meg benne s ez a szó mostani cselekedeteimet Isten országához méri és azt kérdi: cselekedeteim mennyiben készítik elő a hitben várt jövendőt?

8.3.2. Lelkiismeretünk kihatása környezetünkre

Másodszor társas vonatkozásban vizsgáljuk a kérdést. Annak magatartása, aki a lelkiismeret szavát meghallotta, akaratlanul is missziói lesz: szólnia kell, bizonyságot tennie és tiltakozni, mint ahogy a prófétáknak is szólniok kellett. Ez a prófétai lehetőség odáig fokozódhatik, hogy lelkiismerete szavát földi hatalmasságokkal szemben kell fordítnia. Maga az igény jogosult, hogy lelkiismerete szavát más is, mint az igazságot hallja. Azonban már a lelkiismeret egyéni vonatkozásainak vizsgálatánál is láttuk, mekkora óvatosságra, körültekintésre és főként hitre van szükségünk, hogy el ne tévelyedjünk. Fokozottan áll ez társas vonatkozásban, mert itt különösen nagy a kísértés az önkényeskedésre, saját elgondolásainknak, mint lelkiismereti parancsoknak az érvényesítésére. A lelkiismeretre való hivatkozással, Isten szavaként tukmáljuk másokra azt, ami nagyon is csak emberi. Prófétai fellépésünknek, missziói igyekezetünknek nem a Szentlélek, hanem valami más, esetleg a bennünk lévő nyájszellem a mozgatója. Azért fordulunk másokhoz, hogy döntéseinkben magunkra ne maradjunk, felelősségünket a társunkkal megosszuk; voltaképpen csak az egyéni felelősség terhe alól akarunk menekülni.

De mégha komolyabb indoka van igyekezeteünknek, akkor se feledjük: mi a másik embert esetleg kabátgallérjánál vagy üstökénél fogva megragadhatjuk, de lelkiismereténél fogva nem, de nem is nekünk kell így megragadnunk. Istennek magának kell keresnie, megtalálnia őt a lelkiismeretén át. Mi csak indításokat adhatunk neki saját lelkiismerete meghallgatására. Csak hivatkozhatunk a lelkiismeret csodájára, de nem idézhetjük fel a csodát. Mi csak eszközi szerepet játszhatunk itt. Csak így hallja meg a másik ember saját lelkiismeretén át Istent, s neki éppen Istent kell hallania és nem minket. Ha többek akarunk lenni engedelmes eszközöknél, erőszakoskodásunkkal a másik ember lelkiismereti szabadságába gázolunk, éppen mi akadályozzuk meg lelkiismerete szavának meghallásában s lelkiismeretlen cselekedetre indítjuk.

A lelkiismeret, mint Isten szava, elrejtettségében mutatkozik. A lelkiismeret elrejtettsége, kivált társas vonatkozásban nagyfokú tartózkodást, alázatot és szerénységet parancsol. Az a "lelkiismeretesség", amelyikben nincs alázat, elzárkózik Isten nevelő munkája elől és éppolyan bűn, mint a lelkiismeretlenség.

8.3.3. A közös lelkiismeret kérdése

A lelkiismeret társas vonatkozásait vizsgálva még egy kérdést vessünk fel: van-é közös lelkiismeret? Van, amennyiben közös Isten-hit van. Bajos dolog tehát nagy általánosságban valamely nép, vagy az emberiség lelkiismeretéről beszélnünk; legfeljebb "Isten népének" az egyháznak lehet közös lelkiismerete. De ezt a közösséget sem valami merev egyformásításnak képzeljük: itt is vannak a belső hang meghallásában fokozati különbségek. Tehát a lelkiismeret iránti minden tiszteletünk ellenére sem mondhatjuk, hogy a különböző ismeretek tartalmilag egyaránt érvényesek és Istentől valók. Van "gyenge" és "erős" lelkiismeret. A közös ismeretért a gyülekezetben is küzdenünk kell. Ez nemcsak adottság, hanem feladat is. Általánosságban itt is csak annyit mondhatunk: a lelkiismeret ellen cselekedni bűn, Istentől való elszakadás, de a lelkiismeretességnek nyitva kell lennie az isteni nevelés és vezetés irányában. Ezzel a fenntartással - ismételjük - a lelkiismeret szava Isten szava.

Összefoglalva a mondottakat: ha a lelkiismereti szabadságról van szó, csak az Isten Igéjéhez kötött lelkiismeretre gondolhatunk, amely éppen eme kötöttségében szabad. Minden más szabadságnak, pl. a nemzeti szabadságnak is éltetője, lelke.

forrás:

http://csecsy.hu/konyvek/torok_istvan/etika/8-a_lelkiismeret